Egyre biztosabb vagyok benne, hogy igenis az első megérzésre kell támaszkodni, nem szabad azt gondolni, hogy na, ez csak előítélet és majd az idő kiforogja a dolgokat, majd idővel más lesz. Ez éppúgy igaz helyzetekre is, de leginkább emberekre. Meglátni és megszeretni – így valahogy, vagy fordítva, meglátni és furcsán érezni magam. Ez működik. És ha figyelek rá, megspórolhatok sok felesleges kört. Első blikkre jön általában egy érzés, ez nem tudom, mitől függ és mi adja. De általában elsőre jön. És akármi is történik közben, igazolódik, hogy az első benyomás az, ami tuti. Nem, nem a külsőség, tehát hogy szép-e a szoknyája vagy megcsináltatta a haját, vagy borotválkozott. Nem. Ennél mélyebbről jön.

Az utóbbi időben nem egy olyan helyzet volt, amikor utólag visszaidézve elsőre se stimmelt valami, csak nem tudtam konkrétan, hogy mi. És kiderült, hogy hiába nyomtam el az érzést, de akkor volt igaz, az volt igaz. A többi maszlag. Persze ehhez a fogalmak meghatározását is át kell tudni hágni. A vonzó az nem azt jelenti, hogy szép, szexi, izgató vagy ilyesmi, ami a köznapi értelemre rakódott, hanem az, hogy van valami, ami miatt az a dolog vagy az az ember könnyen hozható közös hullámhosszra. Még akkor is, ha teljesen más irányból jön, vagy más kör. És ennek ellentéte az, amikor elvileg minden azt mutatná, hogy frankó, sőt, esetleg még a háttérinfók is rásegítenének, és mégse, és eltelik egy év vagy akár több és kiderül, hogy de bizony az az első pillanat volt a meghatározó, és arra lehetett volna figyelni.

Ja, kiegészítés: az elég érdekes, hogy ezen a nyomon haladva azokkal van a probléma mindig, azok kóstolgatnak és azok a legkritikusabbak, akikről azt gondolná az ember, hogy ismeri, haver, netbarát és emiatt jobban ért vagy jobban figyel rám. Nem, ezekben is igaz ez a fenti képlet, hogy persze ennek van esélye, hogy jobban figyel, de annak se kevés, hogy belül hiszi magát a körön és ezért többet enged meg magának, és elvárja, hogy ő különlegesen legyen kezelve, ami ha nem várná, meg is volna. És aztán nem elég, hogy az elvárás nem teljesülhet, de kiderül, hogy a legnagyobb ellenlábassá válhat, épp azért, mert egy ideig az ember úgy bánt vele, úgy vette, hogy haver, és neki mást is elmond. No, csak ennyi, mintegy jegyzet magamnak, hogy figyelni kell az első benyomásra. És óvatosabban a haverokkal, van köztük ellendrukker is.

Az elmúlt napok visszavittek jópár évtizedet. Nincs semmiféle évforduló, vagy ilyesmi, nem is szoktam magamon sokat gondolkodni, főleg tennivalós időkben nem, de most valahogy visszajöttek dolgok. Arrafelé kellett járnom, ahol felnőttem, ahová általánosba jártam, ahol a téren tornaóráink, néha rajzóráink voltak, és picit beleborzongtam abba az útba, amit bejártam. És pontosan tudom, hogy az a Zsolt, aki voltam mondjuk 18 évesen, sokat álmodozott, sokfelé kalandozott el, de az biztos, hogy az álmai és vágyai más utat mutattak, mint ahová eljutottam*. Nem értékelés, csak helyzetjelentés, vagy tényrögzítés szintjén, mindenesetre mintha leültem volna egy padra az akkori magam mellé.

Egyrészt akkor egy negyven éves faszi az öreg volt nekem. Tudom, akartam öregebb lenni, mert nem volt jó az a kötöttség, amiben éltem és azt hittem, hogy az idő az, ami ebben egyedül számít és majd segít. A zene volt minden alapja, sőt, nem is igazán zene, hanem a zenekar. A szöveg, a protestálás, a bújtatott szavak. Persze a képek is, Jelivel jártunk Matyiékhoz nagyítani, mai szemmel igencsak kevésbé érdekes képeket. Gyártelep, vasúti sín, roncstelep, falfirka, kőbányai anzix. Aztán voltak a barátságok, a koncertek, házi bulik, a nagy beszélgetések, a nagy stoppolások. Emlékszem, az volt a hitvallásunk, hogy mindent meg kell fogni, tapasztalni, saját bőrön érezni, semmit se szabad elfogadni mástól mondva.

Nagy utat tettem meg, szoktak ilyet mondani persze. Nem minősítem, hogy mi jó, nem dicsekszem vele, magamnak se, csak konstatálom, rögzítem a helyzetet. Cég, saját ház, kocsi, utazások, munkák, amikre büszke vagyok, sok tanulás, nem a szokott módon, nem iskolákban, de tanítóktól. Igen sokat kellett megfigyelni, hallgatni, elfogadni, átmosni magamon. Volt, ami könnyebben ment, volt, ami néha igen nehezen. Főleg az elfogadás.

Közben lettek halottaim, és olyanok is, akik bár élnek, de kiiktatódtak az életemből, legalábbis jó időre, az biztos. Sokáig volt, kinek elszámolni, de lassan ez is elkopik. Kár lenne álszerénynek lenni, hisz legfőképp magamnak rögzítem ezt a mostani pillanatképet. Egyre kevesebb ember van, akinek volna mit elszámolnom. Akik közel állnak, talán már nem is igénylik, hogy külső kontrollként nézzek rájuk. Tanulni persze most is van mit, de egy ideje újra erősödik a belső hang, hogy keressem meg Zsoltot, azt, aki útnak indult úgy húsz éve. Azt, aki hallgatag lett. Aki a másik Zsolt felszíne alatt lakik. Nem tudom, mikor jön el ennek az ideje, nem tudom, mi lesz a lökés hozzá, de talán lesz újabb minőségi lépés. Meglátjuk.

* Ide kell egy csillag, mert visszaolvasva félreérthető. Fentiek nem azt jelentik, hogy egy percig is akarnék lenni a régi Zsolt. Dehogy, isten ments. Arról van szó, hogy a régivel leülve egy padra a mostani elgondolkodik azon, hogy abból a régiből van-e olyan szelet, ami érdemes lehet arra, hogy időutazással a mába teleportálódjon, vagy sem. nagyonis jól elvagyok a mostani Zsolttal, az egy másik kérdés, hogy közeledik az az idő, amikor a mennyiségi változások minőségibe csapnak át. Megint.