Határokon élni

2017-02-20-20.08.48-2

Vannak helyzetek, pillanatok, amikor leltározni kell. Jobb, ha ezt magától teszi az ember időről-időre, de nem mindenki olyan szerencsés alkat, hogy az önszabályozása mindig mindenben jól működjön. A visszajelzések több szintűek.

Első kör a belefeledkezés köre. Belefeledkezni akármibe lehet. Internetbe, játékba, problémákba. Ez általában még a jelenben történik, időhúzás. Aztán a következő szint, hogy először a belefeledkezésen kezd rágódni az ember, aztán visszább megy a múltba, és keres olyan helyzeteket, amiket nem ért, nem dolgozott fel és elkezdi boncolni. Távolodik a jelen. Ez után értelemszerű, hogy a jövő kezd aggodalmassá válni. Jajj, elfelejtettem, mi lesz, ó, ezt mára kellett volna megcsinálni, sok a mosatlan, halmozódnak a könyvek az asztalon. Ezeknek a helyzeteknek a közös jellemzője, hogy nem itt és most van, hanem vagy a múltban volt, vagy a jövőben lehet. A most megszűnik. És ez még csak a szellemi szint.

Az érzelmi szint az, amikor mindez bűntudatot kezd termelni. Ha nem az lett volna, ami, akkor most más lenne, és az mást hozna. Mindez matek, agyalás, mint egy fikciós mozi. Mégis olyan valószerű, hogy beépül a mindennapokba.

Fizikai szint is van. Stressz, alvászavar, álmatlan éjszakák, amire persze könnyen fogja rá az ember, hogy de hát én nem voltam sose korán kukorékoló kakas, meg a hold is pont most lett tele, nincs baj, csak a körülmények.

Mindig az idővel állunk harcban. Akkor is, amikor unatkozunk, akkor is, amikor túlpörögtünk, az idő az, ami nem áll a kezünkre, amit nehezen hajtunk igába, vagy más szemszögből, amit nehezen veszünk tudomásul. Kesergés a múlton, ködös tekintet a jövőbe, de a jelen, az valahogy sem nem elég távoli, hogy jól visszanézhessünk rá, sem nem elég impulzív, hogy izgatottan várjuk. A jelen sokszor olyan parányi, hogy jelentéktelennek érezzük. Holott a jelen az, ami az egyedül megélhető, ami egyedül átélhető.

Emlékszem, gyerekkoromban bár mint minden gyerek, szerettem volna idősebb lenni, mert a nagyfiúk, mert a felnőttek mindig valami elérhetetlennel játszhattak, de a gyakorlat az volt, hogy az itt és most volt a fontos, a tervek nem szóltak tovább, mint másnapig. Holnap bicajozni megyünk, tegnap kanasztáztunk, ma épp lótetűt öntünk nagyapával a rózsatövekről. És ez a jelenben létezés az, ami a legkönnyebben elveszíthető, holott a múlt nem hordoz álmokat, a jövő nem megbízható barát.

Határokon élni annyit tesz, mint olyan üzletet kötni a sorssal, ami a pillanatnyi túlélésért cserébe elhiteti, hogy sose lesz túl késő.

*

Eddig tart a 2010-ben kelt bejegyzésem. És hogy miért aktuális ez most? Mert ugyanabba az árokba esem újra és újra. Mert ma is, egy éve is, három éve is és nyolc éve is ezzel küzdöttem. Most vagy az van, hogy ez alkati, vagy az, hogy valamit csúnyán elronthattam úgy 30 éve, amikor elkezdett az avásadósságom felgyűlni. De az is lehet, hogy nekem ez a karmikus kihívás. Idő van. Hallgasd meg erről a rádióműsorom 2012-ből. 

Magyar Posta tapasztalatok

2016-11-12-17.37.52

Ez a bejegyzés lassan két éve született, de ma pont ugyanannyira aktuális, mint akkor, semmi sem változott, így áthoztam a régi blogról ide.

Sok mindent rendelek netről, ennek több oka is van, részint mert egyszerűbb, mint buta és/vagy unott boltosokkal kontaktolni, részint mert a netes rendelésben van két heted, amíg meggondolhatod magad és indok nélkül visszaadhatod a portékát, ha nem vált be. Csak egy gond van, a házhoz szállításnál ritkán válogathatsz, és ha a Magyar Posta a kisorsolt szállítód, baj lesz. Mert a postaszolgálat bajos.

Rendeltem könyveket a Bookline-nál, egy napos szállításra. Karácsonyi ajándéknak, még időben, novemberben. Kaptam is SMS-t a Postától a szállítás napjáról, hogy 8-17 óra között várjak itthon, jönnek.

postasms

Vártam. Nem jöttek, így felhívtam őket. Hát, ők nem is látják, hogy futárnál lenne a holmi, de másnap biztos jön, várjak újra. Vártam, nem jöttek, második nap. Harmadik napon felhívtam a postát is, a bookline-t is. Egyik sem volt korrekt, a posta szerint valahol még az elosztóközpontban van a csomag, de nem tudnak többet, Bookline szerint meg ez már nem az ő saruk, ők átadták, ennyi, csináljak, amit akarok. Reklamáltam, hiszen három nap volt már, amíg hiába vártam, Bookline nem is fütyült rám semmit, Posta írta, majd válaszol.

Jött is válasz, egy hónapra rá – miszerint igen, ők hibáztak, de mivel nem én vagyok a megrendelő, így nem kártalanítanak, ők a Bookline-nal állnak jogviszonyban, verjem ott az asztalt. Írtam választ, hogy nem fogadom el az érvelést, gondolom újabb 30 nap múlva majd válaszolnak valamit.

posta

Más. Rendeltem az Amazonról csomagokat, szintén karácsonyra. Egyik kevés híján egy hónapig utazott, épp, hogy ideért, egy elveszett teljesen, Amazon visszafizette, egy még most is úton van, fene tudja merre jár, nincs tracking hozzá. Oké, Amazon majd visszafizeti, ha nem kerül elő, de érted, ajándék lett volna, cseszhetem az egészet, oda az öröm.

A Népszabadság beszántásakor előfizettem a Magyar Nemzetre. Napilap kell. Egészen év végéig megjött rendesen, de januártól már zavarosan kapom, kettőt elvesztettek, amikor megjön, akkor is már 9 óra elmúlt, holott 7-ig ide kellene érnie, mint megtudtam, mikor ma reklamáltam, de szólnak a postásnak, hogy legyen fürgébb, csak hát a tél, csúsznak az utak. Érted, tél van, és ez itt nagyon meglepő, kábé, mintha Sydneyben esne a hó.

A postásról. A régi normális volt, kedves és rugalmas, nem volt gond. Kábé egy éve új postásunk van. A régi motorral járt, ez teker. Ő dolga. Karácsony előtt vártam csomagot, jött is a fickó, és hozott egy papírt helyette, menjek be, vegyem a Postán át, mert óriási a csomag, nem tudta kihozni. Bementem, bár fura volt, 4 db LED izzó volt a csomagban, annyira nagy nem lehet. Nem is volt az. Cirka 15x15x15-ös dobozka. Elhoztam, a dobozt a kuka mellé tettem. Két nap múlva jön a muki újra, hoz valami ajánlott levelet, miközben átveszem látom, hogy a bringa kosarában egy pont ilyes dobozka csücsül. Mondom, te figyelj, pont ilyen csomagot nem hoztál ki két napja, hogy van ez? Ó, az nem, az óriási nagy volt. Mondom, várj haver – és kivittem a dobozt. Hát, ööö, a főnöke nem ekkorát mutatott neki, hogy vigye ki, az nagyobb volt. Most akkor hogy is van ez? Rendelsz házhoz szállítással valamit, de ha a postásnak nincs kedve, akkor nem viszi ki, battyogj be a postára?

Hallom, hogy ugyan voltak fennakadások, de már minden rendben, néhány kóbor kolbász és hurka még lehet, hogy a logisztikán dekkol, de amúgy már fut a szekér rendesen. Kedves Posta, te hazudsz. Semmi nincs rendben és hülye, aki veled szállíttat, és a tapasztalatok alapján innentől az lesz, hogy ha veszek valamit, nem csak az árát figyelem, meg a garanciát, de azt is, kivel szállíttat a cég, és ha veled, akkor bukta az üzletet, nincs megrendelés. Mert téged Posta be kéne szántani, úgy, hogy az összes alkalmazottad, vezetőd, mindenki, akinek köze volt hozzád, soha munkát ne kapjon ebben az országban. De tudom, fideszes haveroké vagy, így nem hagynak az út szélén. Megúszod, ahogy a többi is.

nemajanlott

Az okosóra korszak vége

2018-07-15-13.19.19

Volt nekem egy okos karórám a Withingstől, írtam is róla, meg voltam vele elégedve, annyit mért, ami engem érdekelt, mozgás, alvás, mindezt egy szép, analóg, svájci mechanikás karórában, és bár kellett cserélni, de az is zökkenők nélkül ment – minden rendben lett volna, ha a Nokia meg nem veszi meg a kis startupot. Kár, hogy ez a meglehetősen primitív cég belekontárkodott ebbe is. Sose voltak arról híresek, hogy szépet, jót, előremutatót csináljanak – nem, butatelefon téren sem – és két év után bár az eredeti tulaj visszavásárolta a Withings márkát (elvileg karácsonyra már le is bonyolódik az ügy), de annyira elment a kedvem, hogy kábé két havi levelezés, vívás után, nagy nehezen kapom csak vissza a vételárat egy hibás szoftver okán furán működő termék esetében, hogy – legalábbis egyelőre – vége nálam az okosóra korszaknak.

Vehettem volna a dán Skagentől is nagyon hasonló órát, mint az Activité volt, igazán szépek, tetszenek, de az utóbbi időben már csak az alvás mérése érdekelt, arra meg lehet céleszközt is találni, ha egyáltalán, meglátjuk, ha kijövünk a felújításból, akarok-e még erre költeni, vagy elmúlik addig a sleeptracking vágyam.

Apple Watch is lehetett volna, olcsóbb is lett volna, mint ami pénz most visszajön, beleférne, bár az, hogy vannak óraszíjaik, amiket százezer felett adnak, az nálam kimeríti a pofátlan rablás fogalmát, de nem ez a bajom vele. A fene akar mindenféle notifikációt a kezére, ha nem veszek fel egy hívást, annak oka van, mert vagy mással vagyok elfoglalva, vagy pihenek, akkor nekem ne hisztizzen az órám, ne ingereljen. Az egérmozin bármit nézni nincs értelme, az egészségügyi mérés területén meg még nem jött el az az ideális jövő, amiben valós értékeket valósan fontos területeken gyűjtenek, mutatnak és elemeznek nekem. De van a másrészt is, és ez maga az Apple.

Fogok erről bővebben írni majd, legyen most ide annyi spoilernek, hogy Tim Cook biztos ügyes pénzember, de fogalma nincs sem a technikáról, sem a dizájnól, se arról, hogy ezek területén mi a jövő, csak a márkatársak mellett lépkednek, előttük már nem, az ár viszont maradt az egekben.

Maga az Apple okosóra irány téves, de nagyon. Annak lenne értelme és létjoga, ha mutatná az időt, és mérne mindenféle egészségügyi adatot. Többet és jobban, mint a konkurencia. Lépést, alvást, sportot, vércukrot, vérnyomást, minden olyat, ami közelebb visz ahhoz, hogy ha gond van, legyenek az orvosnak megmutatható adataid. És, már bocsánat, de a két nap akkuidő, az nevetséges. Nem kell GPS, nem kell telefonálás, buta Siri, nem kell, hogy jelezze, ha hívnak, erre van kitalálva a telefon, a duplikált értesítés szerintem a mániások, paranoiások számára izgalmas csak, vagy azoknak a fiataloknak, akik ezzel akarnak vagizni a többiek előtt. Ja, ráadásul csak kicsit szép, lássuk be.

Szóval vége egy korszaknak, most a Seiko óra ideje jön, Demeteré volt, és volt is némi lelkiismeret furdalásom amiatt, hogy az íróasztal fiókjában mutatja az időt szegény, többet érdemelne, és emlék is, ezért hát picit kitakarítottam, beállítottam az én kezemre, és mától ezt hordom. Jó lesz, elég lesz.

Facebookról a sörözőbe

2015-12-20-15.58.48

Neked hány ismerősöd van a facebookon? És az ottaniak hány százaléka az, akivel találkoztál már valóságban is, mennyi az, akit csak a netről ismersz, követsz, lájkolsz? Nekem konkrétan a barátokkal, közeli ismerősökkel kezdődött a közösségi média élet, aztán fokozatosan bővült a kör, hol mások jelöltek, hol én jelöltem be érdekes, nekem fontos embereket, és akikkel lehet, az újak közül is szeretek élőben összejönni. Ma egy ilyen új találkozás napja volt Attilával, akivel eddig csak kommenteltünk, messengereztünk, élőben viszont soha nem láttuk még egymást.

Leülni egy asztalhoz pár pofa sörrel az más. Oké, levehető a neten is, hogy valakihez van közöd vagy nincs, már ha valós személyről van szó és nem csak egy nicknévről, de hogy mindennek mekkora lesz a hatósugara, ennek kiderítéséhez a net kevés. A facebook nagyon jó arra, hogy messzebb élőkkel is tarts kapcsolatot, hogy ne veszítsd el emigráns barátaid, de az új kapcsolatoknál, legalábbis nálam eljön az idő, hogy rendben, ez eddig jó volt, de emeljük a tétet, fussunk össze. Ez nekem fontos, mert maga a beszélgetés is az, valós időben, szájjal, füllel. És főleg szemtől szemben.

Attila kábé az én korosztályom, így az emlékek hasonlóak. Persze, máshol, máshogy nőttünk, de a tárcsás (iker)telefon, a bedobós, a képeslap írás, a távirat, levél, posta, ezek közös halmazból valók. Gondolkodom, hogy csak más volt, vagy jobb is, de megkockáztatom, hogy nem csak a korral járó nosztalgia okán igen, a közösségi média előtti pre-facebook kor emberi kapcsolatok terén sokkal lassabb volt, de tartalmasabb.

Jó, mondhatod, hogy mennyi ideig ment egy levél Amerikába, vagy csak akár Pécsről Sopronba, és valóban, viszont pont ennek tudatában nem korlátoztad magad 128 karakterre, nem dobtál csak úgy oda egy félkész mondatot a másiknak, sőt, még a telefonbeszélgetéseink is mások voltak, mint ma. Emlékszem, András barátom, mikor bevonult katonának, 6-8 oldalas leveleket váltottunk, kézzel írva, vagy írógéppel, kinek mi jutott, és azok a levelek nem arról szóltak, mit ettünk aznap, vagy hogy csaptuk szét magunkat előző este, hanem aktuális érzésekről, gondolatokról, problémákról, amik foglalkoztatnak, projektekről, amikben benne voltunk, jövőről, szóval volt tétjük, és nem mondom, hogy irodalmi, de volt tartalmuk is.

Egy találkozó összehozása sem volt olyan egyszerű, hogy előveszed a telefonod, átdobod a google maps térképet a címmel, és már kész is. Nekünk jó sokáig nem volt telefonunk, de a barátaim javának sem, így fogtam magam, szépen felültem a BKV-ra, buszoztam egy órát, odaértem a másikhoz, aki vagy otthon volt vagy sem, ha igen, megint BKV és nyakunkba vettük a várost, hol van buli, koncert vagy bármi, ha semmi se volt, egy presszó vagy a park padja, mindegy, és kezdődhetett a hajnalig tartó világmegváltás, persze utána ha lekéstük az utolsó buszt, gyalog haza.

Ma dobsz egy messengert, már fel se hívod a másikat, ami valóban gyorsabb és könnyebb, ugyanakkor többször fordul elő, hogy a másik elkavarodik, lemondja, vagy én magam feledkezem bele valamibe, hát, akkor írunk egy új üzit, hogy bocsi, majd holnap. Aztán van, hogy a holnapból egy hét, egy hónap is lesz, de sebaj, addig üzengetünk.

Retrónál is logikátlanabb lenne ma visszatérni a levelezőlaphoz, vagy akár a rendes levélhez, főleg, hogy a messenger már az email szerepét is átvette. De valamit ki kéne találni, hogy az a sok megszerzett barát, ismerős, az a sok gondolat, érzés ne szálljon el, hogy tétje, súlya lehessen, hogy a másik emberrel a találkozás élmény legyen, ahogy nekem ma Attilával. pedig nem csináltunk semmi világot rengetőt, csak ittunk két sört, egy whiskyt, ettünk zsíros kenyeret lila hagymával, meg fatálas kolbászt, szalonnát, töpörtyűt, semmi fine dinning, semmi streetfood, és beszélgettünk cirka 5 órát. Jó volt. És így már a messenger is más lesz.

Takaríts, Tim!

applejobs

Jézuska jóvoltából egy iPad került a családba, a karácsony alatti időm egy részét az app store böngészésével töltöttem, és megvilágosodtam. Az egyik indok, ami miatt anno androidról iOS eszközre váltottam, az épp a tengernyi szemét alkalmazás között turkálás problematikája volt. És azt kell mondjam, hogy az Apple boltjában sem jobb a helyzet. Nem akarom ezt csak és kizárólag Cook számlájára írni, de most nála a kormányrúd, neki van lehetősége a változtatásra.

Adott szituáció, hogy mondjuk keresel egy videolejátszót. VLC az asztali gépen jól teljesít, beírod hát a keresőbe a nevét, lássuk, mit dob ki az app store. És akkor azt látod, hogy jön huszonhat klón, és nincs semmi segítséged, sőt, az iTunes kifejezetten ellened dolgozik. Amit most iTunes néven használnunk kell, az szörnyeteg. Próbáltál már keresni benne akármit, összehasonlítani, tulajdonságokat elemezni, böngészni, azaz úgy használni, ahogy a legbutább kiskunlacházai webboltot is lehet? Ha igen, neked nem mondok újdonságot azzal, hogy se megjegyezhető és paraméterezhető szűrés nincs, se rendes kategorizálás, de még a vissza gomb megnyomására se oda jutsz, ahova kéne, hanem a kályhához, kezdhetsz mindent újra elölről. Na de ez megér egy külön mesét, ne akadjunk le ennél a pontnál, lássuk a lejátszót.

Az ember segítség híján próbál az esztétikára menni, frissítési dátumot néz, másodlagos infók alapján igyekszik kiszűrni, hogy mi a totális zsákutca, mi az, ami esetleg érdekes lehet – ehhez tízszer annyi időt kúr el, mint amire valójában szükség volna. Arról a számomra teljesen felfoghatatlan megkülönböztetésről nem is beszélve, hogy van, ami csak az amerikai shopban található meg, máshol nem. Visszatért a COCOM-lista, vagy mi a tököm?

Az Apple – szeretjük hinni – attól más, hogy a legutolsó csavarig végiggondol mindent, elemez, tesztel, és a végén csúcsra járatja a felhasználói élményt. Már amiben, már amikor. Gyakorlatban egyre többször pont ugyanúgy érzem magam, mint egy Tux rajongó linuxos, vagy egy zöld robotba szorult droid, egy hülye bétatesztelő windowsos, aki még fizet is azért, hogy bosszankodjon. Hát, én bosszankodtam rendesen, úgyhogy figyelj jól Tim, most megmondom neked, pontokba szedve, mivel töltsd a ’15-ös évet!

1. App store. Egy store mind felett! Nem kell külön az asztalinak, külön az iOS-nek, külön az amcsiknak és a többinek, egy elég. És abban legyen rend! Nyugodtan dobd ki a szemetet. Nem kell 216 videolejátszó, elég 10 is, de azokat teszteld, és ha hulladék, ha nem frissít, ha szarik rá, dobd ki. Ne nekem kelljen kötésig gázolni a vadonban. Válaszd külön, mi a tartalom és mi a szoftver. És csinálj egy normálisan paraméterezhető keresőt. Nézz meg bármi webshopot, az az irány a jó, nem kell feltalálni újat. És vedd ki az iTunes-ból, de azonnal!

2. iTunes. Elsőként is viselkedjen úgy, mint a többi apple szoftver, könyörgöm, ha a menü tetejére kattintok, csukja le magát végre. Ha neked az tetszik, hogy ez a médiaközpontja az Apple-nek, csináld meg rendesen. Szedd külön az eszközöket! Vagy szedd külön a feladatokat! Vagy tudod mit, bízd rám, mit szeretnék, de választhassak, az ördögbe is. Legyen moduláris, és én dönthessem el azt, hogy mit kapcsolok be és mit nem akarok soha látni. Vásárolni nem innen akarok, ez evidens, mert alkalmatlan a feladatra, felesleges tőkesúly benne a shop. Ha ez a médiaközpont, akkor nem fogom kikapcsolni, tehát nem ülheti ki a rendszert. Szelektálj Tim, ami nem ide való, dobd ki egy külső alkalmazásba!

3. Hardver. Van az intel és van az A sorozat. Áldozz rá pénzt Tim, állj saját lábra! Nincs mit tökölni, Jobs is így csinálná, mert bár az intelre váltás az IBM kikényszerített hibájaként megkerülhetetlen volt, de nem kell örökké tartson. A felhasználóidat nem az érdekli, hogy milyen proci ketyeg a gépben, hanem hogy amit a kezébe adsz eszközként, az mennyire épül be zsigeri szinten. A helyzet azt mutatja, hogy az A-sorozaton már most is muzsikál a PS, a Word és a többi, tehát sejtésem szerint nem kell lemondani semmiről, a fejlesztők majd kiizzadják a szoftvereket. Legyen kezedben a vas, legyen egy platformon az asztali és a mobil rendszer. Szakíts az intellel!

4. Oprendszerek. Most van kettő. OSX és iOS. Amíg a vas nem azonos architektúra, addig a rendszer sem lehet az. Nyilván az átmeneti időre is kell az együttműködés a két platform között. De ezt ne azzal akard elmismásolni, hogy a rendszerfontokkal baszkódsz, meg rákényszeríted az asztali usert is arra, hogy azt a formát nézze, amit egy iOS mobil eszközön lát, ez pótcselekvés. Ehelyett vágj rendet a szolgáltatásaidban, iCloud és barátai, és ami közösen használatos, azt csináld meg úgy, hogy működjön is. Például a file mozgatás. Ne baszd fel az agyam, hogy egy mozi iPad-re másolásához huszonhárom kattintással kelljen az iTunesben szerencsétlenkedni, vagy felhőre töltögetni. És könyörgöm, ha van egy asztali masinám, egy telefonom, egy tabletem és vagyok olyan megszállott, hogy még a hálózatom is Apple, akkor ezek működjenek együtt anélkül, hogy tudnom kéne róla, hogyan csinálják. Leszarom, nem érdekel, lássák egymást, tartsanak kapcsolatot, drag and drop mozogjon a zene, a film, minden! Egy az Apple, működjön is együtt!

5. Külső eszközök. Elmesélek két sztorit, Tim. Vettem egy 10 centis lightning-usb kábelt, mert a billentyűzetről akartam az iPhone-t tölteni, nektek meg nincs ilyen rövid. Működik, tölt, adatot küld, szuper. Kipróbáltam az iPad-del is, nem tölt. De a saját kábele se, csak ha direktben tolom be a gépbe. Miért, Tim? És a másik: az iPad-et miért nem lehet kábellel összekötni a Nikonommal úgy, hogy menjen rajta a live view (élőkép)? Miért nem engeded meg a fejlesztőknek, hogy programozhassanak a camera connection kit-re? Hiszen annyira adná magát, hogy a ti tableteteket használja minden profi filmes vagy fotós és ne kelljen egy szar droidot megvennie. Tim, a boltba tengernyi szemét app van, de kiegészítőknél fafejkedsz? Ezzel kidobod a potenciális vevőid is az ablakon. Értem én, hogy egy szar kábelből is lehet haszon, ha 10x annyiba kerül, mint a másik, de ez zsebpénz, Tim! Engedd el!

Szóval Tim, takaríts! Mert az Apple attól (is) volt nagy, hogy a felhasználói csak használták, anélkül, hogy akarták tudni, hogy mitől működik. Ezért adtunk rá ki kétszer annyit, mint egy sima pécére, ezért jöttünk át az androidról, linuxról, mert nem akarunk driverezni, portokat állítani, protokollokkal szeretkezni, mert nem vagyunk programozók, mérnökök, mert élvezni akarjuk, nem pedig érteni. Érted? A Jobs örökséget keresed? Ennyire egyszerű, Tim, takaríts bátran!

Steve Jobs

filatori_steve

Nem akarok se víziókról, se hasnyálmirigyrákról, se semmi olyanról szólni, amit már mindenki ezerszer leírt. Olvastam cikkeket, blogokat, kommenteket, meséket, hogy például valakinek a laptopja a hír hallatára felébredt picit az alvásból, majd visszaaludt – inkább írok arról, hogy lett nekem Macintosh számítógépem.

Régóta dolgoztam mindenféle vasakon, 386-os volt az első, megvoltam velük. Aztán egyre több barátom kezdett mesélni róla, hogy nem a windows pc kombináció a világ teteje, hogy van egy másik metódus, a Macintosh. És hogy az csak grafikus, és nincs DOS, és nincs kékhalál, semmi nincs, ami a windows rendszerben tönkreteszi az ember életét. Könyvtördelő voltam akkoriban, igyekeztem a magam módján stabil rendszert összerakni, NT 4.0-ás Windowsig jutottam, de azért párszor az is meghalt, én meg nem voltam gondos annyira, hogy minden percben mentsek, így nem egyszer fordult elő, hogy egész napos munka veszett kárba. Éreztem, kell nekem egy ilyen gép.

Aztán egyszer egy munka kapcsán új nyomdába kellett mennem, ott láttam élőben először Mac-et. Nem is értettem. Hogy lehet így? És egyben a monitor meg a gép. Ez jó? És mennyibe kerül? Jézusmária, annyi pénz nincs. De onnantól minden munkából félretettem, titokban, negyedét-felét a pénzeknek. És gyúrtam Demetert, hogy nekem ez kell. Egészen a hattyú haláláig tökéletesítettem azt, hogy kell előadni a munkakörülményeim tarthatatlanságát, hogy de hát lássa be, az élet kín, szenvedés és végeérhetetlen pusztaság Macintosh nélkül. És végül győztem.

G3-as kék-fehér “fülesszatyor”. ZIP drive. Classic 8.6-os rendszer. És a nyugalom, az öröm. Újra jó dolgozni. Gyors. És nincsenek hülye üzenetek, vírusok, semmi olyan, amitől retteg a profi user.

Aztán lett Titanium laptop, aztán vívás a hazai forgalmazóval, amiből lettek komoly konfliktusok, helyzetek, amiket nem kíván az ember, részletezni se érdemes, szóval a lényeg, a gyakorlati élet az Apple oldalán se mindig fenékig tejfel. Jártam a magyar mac fórumba is, aztán már nem, mert meguntam a sok professzort. Kerülöm az apple fanatikusokat, mert fárasztanak. De ma is Apple gépen dolgozom, és amíg megtehetem, ez így is marad. Akkor is, ha emiatt hülyének néznek. Mindegy. Mert Jobs valóban tudott valamit, ami közel járt a fekete mágiához.

A kép a szentendrei HÉV filatorigát megállójánál látható, Taker készítette. Picsogás helyett így kell emlékezni, cselekvően. Gratulálok a rajzolónak. Remélem, tovább fennmarad a rajza, mint az Örsön a kedvencem, a Piedone stencil.

Múló idő

Hosszú ideje instabil a kapcsolatom az idővel. Kergetném előre, miközben tudom, hogy ez az előre, ez nem tudom, mikor kezdődik és azt is tudom, hogy az elkergetett idő bosszús, és mint ilyen, rajtam bosszulva majd később, mint dehülyeisvoltam fog visszacsapni. Ez okból fékezem magam, igyekszem fókuszálni, de javarészt nincs mire. Függővé tett időben nehéz keresni saját perceket.

Pakolászok az emeleten, régi papírok között, nyakig porban, porba alázva magam, és vakulva is, na persze, nem elég nekem az allergia-tüsszögés, kell még ez a porolás is, most is, ahelyett, hogy álomkórban fetrengenék, onnan jövök, fentről le. Visszaolvastam a 99-es év asztali naptárát – ugyanis Demeternek az volt régen a szokása, hogy ilyen naptárba írta bele a történéseket. Ős-blogger. Szűkre szabott a tér is, tehát hívószavakra futja jószerivel. Olvasom tehát a naptárat. Visszajön Párizs, meg Le Mans is. El is felejtettem, hogy az két hét volt. És visszajönnek a galériás ügyek, a Nitsch botrány rám eső része, Nyírő és Andrassew és Bíró és IDG – micsoda időutazás, hihetetlen.

Eközben ugrik be a tegnap éjjeli beszélgetés Jóskával. Gyerekkorról, szülők transzponált félelmeiről – text kollegával beszélgettünk picit mailban ugyanis a kardokról, erről jutott eszembe, hogy mennyire öreg is vagyok már, mert egyre több az a dolog, amit már nem csinálhatok meg. Erről ugrott be a magam karate fél éve. Ahogy anyám a félelmeit úgy küzdötte le, hogy tulajdonképpen velem küzdette le azokat, mert nehéz egy aligfelnőttnek kezelni azt, hogy egy egyébként is felkorbácsolt közösségben egyébként is nehéz sorsú kezdők között melegítőben bénázni igen méltatlan, és egyenes úttá válik a kudarckerülés nyomán a feladáshoz. Vagy a zene, amit anno Sopronban erőltettek jóanyámék rám, tanuljak, ha kell, ha nem, persze nem időben, hanem jóval utána, és hát ha legalább zongora lehetett volna, de nem az volt, mert azévben nem indult zongora szak, és ezért bőgőzni (tudom, gordon) kellett tanulni, amit bár csináltam volna végig – persze a kudarc ebben is előre kódolt volt, hisz saját hangszer nélkül, sőt saját vonó nélkül, sőt, két féltéglán állva, hogy a felső fogásokat is elérje az ember, nos, ehhez igen edzett egó kell, az meg akkor nem volt. Aztán rá egy évre itt már Pesten, amikor az általánosba írtak be, naná, hogy jószülőim félreértették, amit lehet és mivel egy évet tanultam zeneiskolában, így hát zeneszakos iskolába írattak – ennek is jó vége lett, két hét után ki kellett venni és átíratni a másikba, mert hát a kettő nagyon nem ugyanaz, és két hétig úgy égtem folyamatosan, ahogy más egy év alatt se összesen. Ezek után, persze a kamaszkor végi lázadás eszköze mi más lett volna, mint a zene, juszt se megtanulva a kottát, juszt is menve a magam feje után. Na jó, akkori mércével nem volt kudarc, mert elmebetegnek elég beteg voltam már akkor is, kassáki mércével értve ezt, na jó, nem orvosilag (vagy de?). És hát ez is a már meg nem valósítható félkész dolgok közé tartozik, ahogy nem leszek valószínű ebben az életben már pilóta sem, a francba. És így lesz értelme a reinkarnációnak, gondolom azt se kiskamaszok találták ki maguknak anno, hanem hasoncipőben járó mulasztók.

Tehát szakítom ketté az időérzékelésem, és valahogy jó lenne már két évvel mondjuk öregebbnek lenni, és persze csak reménykedni tudok abban, hogy két év múlva nem leszek már túl öreg akármihez is. De ahogy most érzem magam öregedni, csoda, ha holnap bot nélkül kelek fel.