Levél egy antikommunistának

20150818elo-emlekma-nemet-megszallas-aldozatainak9

Tisztelt Miniszerelnök úr!
Publikálásra került az ön Dávid Katalin professzor asszonynak írott levele a német megszállás emlékművével kapcsolatban, és ez a válaszlevél két kérdésben kényszerített arra, hogy írjak önnek. Egyik sem művészettörténeti és nem is esztétikai kérdés, de úgy vélem, mindkét kérdés fontos és magyarázza azt, amit ön látszólag nem ért, mivel a tervekre adott reakciót olcsó politikai lökdösődésnek aposztrofálja, holott a probléma mélyebben gyökeredzik.

Az első kérdés az emlékmű tényét érinti. Mi az az indok, ami önt oly nagyon sürgeti, hogy mértéket vesztve hagyja, hogy rendőrök vigyék el a tüntetőket? Miért nem akar konszenzust, vagy legalábbis párbeszédet, miért nem tartja magát ahhoz az ígéretéhez, hogy a választások után az emlékmű kérdését szélesebb szakmai nyilvánosság előtt tárgyalják? Ugyanis annak eldöntéséhez, amiről levelében beszél, hogy ez az emlékmű mennyiben és hogyan képes egy problémakörre jól reflektálni, mivel emlékművet jószerivel az örökkévalónak épít az ember, időre és türelemre lenne szükség az ön részéről. Ez nem egy Nemzeti Színház, amire mondhatja, hogy ízlés kérdése, hogy szépnek látjuk-e, feledve a színházi tér technikai alkalmasságának kérdését, ez a szoborcsoport kényes kérdésre kíván választ adni, azt pedig nem lehet gumibotok árnyékában megtalálni. Nem elég jó szándékúnak lenni, annak is kell látszani. Kapott újabb négy évet, nem kergeti a tatár, hova tetszik sietni?

A második kérdés a levél végén említett radikális antikommunista attitűd, mint korosztályi önmeghatározás. Elnézését kell kérnem, de tudva, hogy azonos korosztályhoz tartozunk, meg kell önt cáfoljam: a mi korosztályunk nem radikálisan antikommunista. Lehet, hogy az ön kollégiumi társai azok, de azért ebből ne tessen messzemenő következtetéseket levonni. Én például antifasiszta vagyok. És mint ilyen, azt is gondolom, hogy a Vörös Hadsereg nélkül nem lett volna elképzelhető a fasizmus feletti győzelem. Mindezt annak tudatában állítom, hogy tudom, hogy ez a hadsereg is követett el borzalmakat, és tudok a Gulágról is, de mindezek együtt színesítik a képet, és mint a csákvári diszkóban a helyszínelésnél, fontos, hogy kiderüljön, kié volt az első pofon. És az bizony a fasisztáké volt.

Azt, ahogy ön a hatalmat gyakorolja, az utókor fogja helyén kezelni kellő távolságból, mi itt most csak megéljük, jól, rosszul, függően attól, hogy a politikai árok melyik oldalán állunk, vagy hogy a hatalom melyik oldalára állított minket. Igen, a hatalom, mert azzal, hogy önök az antikommunista harcukban nem ismernek mértéket, elérték mára, hogy Magyarországon  baloldalinak lenni bűn, legalábbis önök szerint az. És ez legalább akkora hiba az önök részéről, mint a 2006-os események idején a huligánok és a jobboldaliak összemosása volt. Annak hatása a Jobbikban csúcsosodik ma, az ön antikommunista retorikájáé jóllehet a szélsőbalban fog. Egyik sem alkalmas arra, hogy nyugodt közéleti és közérzeti helyzetet teremtsen. Vagy utcai harcokat akar?

Orbán úr, amíg ön Mécs Imrét vegzálja, amíg elképzelhetetlennek tartja az ellenzékkel  tárgyalóasztalhoz ülni, vagy a szakmával bármely kérdésben, addig itt nem lesz béke. Ön megépítheti az ön elképzelésének oly kedves emlékművét, de félek tőle, hogy ezzel csak egyfajta szellemi berlini falat épít. Ön karantént akar a baloldalnak és lássuk be, a gyenge ellenzéki pártokkal szemben most nincs is nehéz dolga. De nem ők, hanem mi fogunk a torkán akadni, antifasiszták, baloldaliak, szabadságpárti gondolkodók. Akármi módon is zsonglőrködnek a számokkal, az ország több mint kétharmada nem szavazott önre. Talán nem véletlenül. Mert ahhoz, hogy államférfi legyen, önből hiányzik az egyik legnemesebb keresztényi erény, a megbocsátás kegyelme. Önt a saját radikális antikommunizmusa tartja fogságban. Ilyen attitűddel legfeljebb a szélsőjobbnál lehet ön népszerű, mert ez már a mérsékelt konzervatív oldalon sem divat.

Orbán úr, ön egypártrendszert épít. Lelke rajta, megteheti. Minden eszközt megteremtett hozzá, bíróságokat, ügyészséget, belügyet és külügyet etet kézből. És ők szolgálják is önt. Félelemből. Kádári egypártrendszert épít, mert ebben szocializálódott. Ezt ismeri. De emlékeztetem rá, hogy félelemből még sosem születtek tartós eredmények. És akármilyen is volt, az elmúlt húsz békeév nyomtalanul nem múlik el, mert bár kényelmes nép a magyar, de nem felejt. Építhet stadiont vagy emlékműveket magának, bizalmat már sosem fog. Pedig ez lett volna a dolga, és túlélésének egyetlen záloga.

Irány 84!

fideszbeA választásokig lehetett hinni, bízni az irrealitásban, hogy a darabjaira hullott, és darabjaiban főleg egymással vitában álló, szellemi bázisát adó értelmiségi elitje által sem támogatott ellenzéki összefogás valami csoda folytán, talán, mégis, főképp nem saját erejéből, nem értelmes programja által, egységes és érthető jövőkép és önmeghatározás híján inkább dacból, és a Fidesz által dobott gumicsontokon rágódva győzni fog. Tudom, hülye egy hit, szürealitásában veri a szeplőtelen fogantatást is, de az ember már csak olyan, hogy szeret bízni, hinni, vakon is. Ha nem így lenne, bezárnának a kaszinók, a lottózók, a templomok, de még a patikák bevétele is töredékére csökkenne. Azonban a választások elmúltak, túl vagyunk, győzött a realitás, a hit ideje lejárt. Legalábbis a baloldalon, mert jobbosoknak maradt a békemenetes, EU-ellenes, Putyin-barát világ, és ahhoz, hogy ezt valaki csont nélkül bevegye, ahhoz kell aztán a vakhit piszkosul, máshogy az se megy, csak agy nélkül, zsigerből. Nekik a magyar nem egy embercsoport, nem azonos nyelvet beszélők köre, nem is a nemzet szimpla spirituális kapcsolódása, hanem a minőség, a faji felsőbbrendűség jelzője. Nekik legyen mondva, persze, rájuk kell csak nézni. És mégis azt mondom, be kell lépni a Fideszbe!

Feljebb toltad a szemüveged, félrenyelted a teát, barátom? Nyugi, nem olyan bonyolult, elmagyarázom, csak tekerjük vissza a diavetítőt 89 előttre. Hogy is volt? Emlékszel? Bementünk a suliba, tudtuk, hogy Zalánka néni egy rémes boszorkány és nem szakmai tehetsége által lett igazgatóhelyettes, hanem a párthűsége miatt. És mit tanított? Történelmet. Ahogy ma a jobbikos fogja óvni a kultúrát és oktatást, igen, pont úgy. És mi bejártunk az óráira, igyekeztünk szája íze szerint fel is készülni, majd este mentünk Rajkék közé állat ejtve figyelni, hogy is volt 56, aztán párna alatt hallgattuk a Szabad Európát akkor is, ha anyánk félt a szomszédoktól. Vagy később a görög menekült családból származó töri-orosz szakos osztályfőnök, aki bár miután meglátott piros hajjal, közölte, hogy “Hegyi, maga nem fog leérettségizni”, de kettessel mégis sikerült, hála a negyedik tételhúzatás után már a dolgot nagyon unó elnöknek. Túléltük, ép ésszel, ahogy a március 15-i hülye ünnepélyeket is a Pataky moziban – ma ATV, ami bizonyítja, hogy a géniusz lócinak is van humorérzéke – vagy később, miután ellógtunk ezekről a ledarált petőfi-hevületes borzalmakról és megismerkedtünk a vízágyúval, na azt is túl, estére a ruha megszáradt, mehettünk a Rádayba koncertre. Vagy a PeCsába. Sőt, nem csak túléltük, de valamit megtanultunk, amit a mai fiatalok talán inkább a reklámok és a bulvár világából ismernek: olvasni a sorok között. Ja, más volt a tétje, mint nekik, de a működés kábé ugyanaz.

Aztán jött a munkahely, a köpcös, kopaszodó főnökkel, akinek a víkendházához nekünk kellett az aktuális baromságokat munkaidőben legyártani, legyen szó a kerti budi automata világításkapcsolójáról vagy a távirányítós pecafelszerelésről, mindegy. Csináltuk, röhögtünk, sőt, még névnapoztunk is vele, a pár kör ingyensört mint egyfajta költségtérítést fogtuk fel, és bár ideológiailag ő is picit labilis volt, de azért mikor Gorbacsov fejét formáztam meg szilikongumiból, akkor ő is kilátásba helyezte, hogy nem érem meg az 5 éves törzsgárda tagságot, ha így folytatom. Nem lett igaza, a hatodik évben rúgtak ki. De addig is, ha nem volt a műhelyben, építettünk rádiót, írtunk novellákat, sütöttünk vagy 300 palacsintát ebédre a többieknek, Sanyi kaktuszokat termesztett fóliasátorban, és munka után miénk volt a kábeltartó pince, ott volt a próbahely, lehetett zörögni az elektro-punkkal késő estig.

Ez a múlt, amit nem csak túlélni segített a passzív ellenállás, de az így szövődő barátságok ereje jól jött akkor is, amikor az – bár Gorbacsov nélkül nem ment volna – belülről szétesett. Elmarta kötőelemeit a humor,  a szocialista erkölcs, a szamizdat, és az underground. És ha visszafordítjuk fejünket a mába, ellenzék híján nincs más esélyünk ma sem. Látható, az MSZP vezetése magával van elfoglalva, a kisebbekkel együtt fel se fogta a harmadik pofon erejét, ácsingóznak tovább a bérszámfejtésen a mesterházik, gyurcsányok, fodorok, a szellemi elit havashenrik-féle csapata ATV-stől, klubrádióstul siratja sosemvolt szüzességét. Minek? És ha nekik csak ennyire futja, garantálom, hogy 2017-re fognak eljutni oda, hogy esetleg elzavarnak egy megyei vezetőt megújulás címén és majd valami antikvára cserélik a tipográfiát a pártzászlón, hogy érezzük a törődést. Az LMP is készül rá, hát, akkor inkább lépjünk be mi is együtt a Fideszbe!

Figyelj, trója is működött a falóval. Orbán úgyis egypártrendszert akar, másban gondolkodni sem tud. Legyen meg neki! Ha belép mondjuk egymillió kiábrándult balos szavazó álruhában, az már elég lehet a pártszakításhoz is, de ehhez idő kell. Beépülni, ismerkedni, felmondani a leckét, kokárdázni, békemenetelni május elsején, nem nagy ügy. Közben keresni a kapcsolatot a jó fideszesekkel, azokkal, akik elégedetlenek azzal, ami van, szervezni belülről a sejteket, aztán amikor eljön az idő, egyszerre lépve elválasztani a szart a májától. Hiszen ott is laknak értelmes emberek talán, nem? Orbán beleőrülne, az biztos. És végre lehetne értelmes konzervatív és liberális szakasz, nem utálkozva, hanem egymás értékeit és világlátását elfogadva és annak létjogosultságát elismerve. Ez máshogy egyébként sem megy, tetszettek volna forradalmat csinálni, de mi nem tetszettünk, csak egy taxissztrájkra futotta. Menjünk vissza a kiindulópontra. Irány 84!

Don Juan Székelyesen

donjuanSzékely Kriszta vizsgaelőadást rendezett az egyetemen, szerencsére volt jegy rá és idő is, hogy megnézzük, és nem bántam meg. Leginkább azért, mert elgondolkodtatott. És ez már nagy dolog. Egyrészt magamon. Azon, hogy miközben a szolgával kellene egyetértenem, de igazán ez mégsem megy, mert mindamellett, hogy egy kedves bolondos egyszerű ember, de gondolkodásmódja minden szimpátiám ellenére olyan, ami miatt elköltöztem anno anyáméktól. Mert szép dolog a természet, a madarak, a vadak s halak világa, meg az erkölcs is persze, de a világ ennél egyszerűbben működik. Don Juan nem létezne nők nélkül, sőt, egyenesen a nők működtetik. A nő keres vágyának megfelelő formát, aztán a felelősséget cipelje a férfi. A nő az, akinek a megfelelőnek hitt vagy remélt férfi kell, bármi áron, érte bármit felad, bármibe belemegy. A férfi ezt csak használja, és lássuk be, amíg tart a szerelem, addig nincs egy rossz szava sem senkinek. Na igen, és mi van, ha a férfi valóban a szerelembe képes csak szerelmes lenni, ha a nő ehhez csak eszköz? Hát, pech.

A másik, amin elgondolkodtam, hogy a darab úgy lett mai, hogy nem kellett hozzá extra felújított, újrafordított szövegkönyv, csak ízesítés, hogy a váz megmaradt, a körítés a gegeken kívül kortalan. Ezt élem meg én is, nap mint nap, látva az én kis közösségem intrikáit, kerítéseit, hódításait és elbukásait. Ugyanezt. A nő nem változik. Még a hite sem menti, a vágy tőle indul el. A férfi csak rezonálhat.

Jó a darab, jó a rendezés, a teret is izgalmasan mozgatja Székely, és ami a legjobb, hogy azáltal, hogy szinte kamaszokkal játszat majdnem mindenkit, a hangsúly szerencsésen lekerül a férfiharcról. Mert ez tulajdonképpen mindegy. Don Juan lényege nem a kora és nem a hely, a lényege a szerelemre adott válasz. Magadra vess, ha provokálsz, ne máson kérd számon saját gyengeséged.

Makranczi Zalán jól hozza a karaktert, azonosulhatok vele. Gazsó György nem csak szolga, de mindannyiunk jobbik énje is, ráadásul jó humorral működik. Radnay Csilla Elvirája akár az osztálytársam is lehetne, vagy a szomszéd csaj. Ki kell emeljem még Szabó Zoltánt, Fricit, aki bár kissé a harmincas évek filmjeire hajazóan hozta a figurát, de ez ízt adott neki, működött.

Don Juan rohan egyik nőügyéből a másikba, vagy a nők kergetik? Ítéljük, és közben irigyeljük is? Ki hódít meg kit? A szerepek felcserélhetőek, igaz, a szerepcsere a felelősség átvállalása nélkül csak női játszma lesz. Ezeket a játszmákat ők álmodják maguknak a babaszobáktól a kolostor kapujáig, sőt, azon túl is, ők játsszák velünk. És bűnhődni, ki fog, ki kell szembeszálljon a démonaival? A férfi, hisz a nőt felmentjük, a férfi az, aki elbukik. Miért? A végén Sganarelle az, aki helyettünk összegez és néz szembe ítéletével.

utóirat: Székely Gábor és Bodó Viktor osztályvezető tanárokról se feledkezzünk meg, valamint a dramaturgról, Szabó-Székely Árminról. De szeretném Gazsó Györgyöt külön kiemelni.Ugyanis miközben a premier mindenkinek tánc a mélység felett, ő emellett jelenlétével folyamatosan egyben tudta tartani a csapatot, biztos bázisként számíthattak rá a növendékek, kollégái. Ez valószínű, hogy neki természetes, de azért jegyezzük meg, hogy nem magától értetődő, mindezt úgy adni, hogy közben körülötte mindenki megkaphassa a neki szánt és járó fényt is, hogy ne uralkodjon el a darabon a gazsói jelenlét, ez nagy dolog.