Az idő

hűvös nyári szél,
csend.
az idő megállt.

a múlt és a jövő
egyszerre én vagyok.
az emlék

nem csak bennem él tovább.
a tudás örök,
mindenkié.

minden találkozás,
mint egy fénykép,
örökkévaló.

minden,
ami megérint
egy villanófénynél készült kép.

ezekből áll össze
a film.
ez az én mozim.

ha megáll az idő,
megöregszünk.
ha nem szalad a táj,

sötét lesz és csönd.
meghal a test,
mi mégis örökké itt vagyunk.

Két test között

biztos ezt akartuk
keresve találni jobbat
bekapcsolva a tévé
a párna kihűlt

élni beosztással
szólni halkan
esni puha földre
kopaszodni férfimód

és tudod tegnap is betegre röhögtem magam rajtam és nem mondta senki hogy hogyan használjam a felkiáltójeleket ezért alszom a kanapén és ezért lett központozatlan az életem barátom jelentsen ez a szó bármit is mert kinek van bátorsága kimondani a kimondhatatlant akár éjjel kettőkor a monitor fénye előtt és

milliárd közlés lehetséges
két test között,
anélkül, hogy találkoznának

szent volt de magányos már elmúltam öt éves te is tizenhat kinek hazudsz hogy minden olyan ahogy azt anyád eltervezte mert minden anya ugyanúgy tervez és tanít hazudni amikor a színész vacsorát főz a tanár asztalán égve marad a lámpa a szónok képet szögel a falra én álmodom hogy te álmodod hogy ő álmodik és

és reggelre átállítottuk az órát
és lesz vasalt ingünk is
és angyal is
és párna is
és kihűlt
és

 

2014. március 31.

Csak azt nem tudom

Csak azt nem tudom, mit fogok majd hétfőn megosztani a fészbúkon.
Kutyásat, azt nem. Tudom.
Elástam mélyre az ugaron.

Csak azt nem tudom, mit fogok majd hétfőn megosztani a fészbúkon.
Átrajzolt plakátot, azt nem. Tudom.
Ők győznek nagyon.

Csak azt nem tudom, mit fogok majd hétfőn megosztani a fészbúkon.
Mert a Vezért, azt nem. Tudom.
Barátom címe londoni.

Csak azt nem tudom, mit fogok majd hétfőn megosztani a fészbúkon.
Mert nem lesz kinek. Tudom.
Szád íze mint a főzelék.

Csak azt nem tudom, mit fogok majd hétfőn megosztani a fészbúkon.
Majd önző szelfiket. Tudom.
Hogy nézd, ahogy öregszem.

 

2014. április 5.

Épp olyan

Mint mikor fényesre csiszolnék
vöröslő üvegkövet.
Más gondolat, másfelé nézek.

Például az esték. Ferdén süt a nap,
zuhanásból ébrednek a csillagok.
Ilyen vagyok.

Arcomra arcod ad nyomot.
Vidám ráncaid mind,
mit a mosoly csalt elõ.

Olyan, mintha nevetnék.
Olyan, mintha lebegve szállnék.
És olyan is, mint a szél; szabad.

Elfordítom a fejem,
nincsenek rubinvörös kövek.
Ordítva, zajjal pótolt minden zene.
Megrepedt minden arcunk.

Madarak, vigyetek, szabadon!
Nevetek, szárnyaim erejét köszönöm!
1989. szeptember 10.

Mondóka felnőtteknek

Csip-csip csóka, vak fiúcska,
nem tudod, hogy hol lakik az Isten.
Hová mész te kisfiúcska.
Otthon várnak, kisfiúcska.
Ingyom-bingyom tálibe, tutálibe-málibe,
nincsen senkid.

Ec-pec elmehetsz,
vissza többé nem jöhetsz,
felnőttél már.

Nagyfiúcska gyere ki.
Anyád is jön temetni,
legyél boldog.
Kapsz tejet, vajat,
ha csöndbe vagy, oltalmat.
Ha kerék alá tesznek,
ha mély kútba tesznek,
ha van türelmed kivárni,
majd onnan is kivesznek.

Katicabogár vagy, szállj le, szállj le.
Süss fel nap. Fényes nap.
Ha megkérdeznek, mondd mindíg, hogy
boldog vagy.

1990. február 14.

Kisírt szemek

Voltatok ti régi barátok…
Most egyre messzebb gyerekkorom.
Víz alól jön telefonhívásotok.

Tükörbe néztem, mit adott anyám, apám. Testem.
Fogyhatatlan kín.
Lilák a körmeim, hideg van.
Játszik a tél, nincs meleg pulóverem.
A kávéház üres, esik a hó.
Meddig…

Kisírt szemek.
Mocskos testemen sósak a könnyeim.
Nem nézek többé tükörbe.
A keresztvíz szentesít, apám
neve múltamhoz kapocs.

Reggel sárba lépek.
Cipőm mocskos, visszanézek.
Forgunk, zuhanunk,
este megint a hírek.

Csókok és reszketés.
Nehéz aranygyűrű, pokoli aranykor.
Zárak, a kulcskarikán egyre több a kulcs.

1990. február 15.