Grass

grass

Egészen elképesztően álszent az, ami most Grass megjelenő naplókötete körül történik. Mintha visszafelé működne az idő, de legalábbis, mintha bármit is változtatna irodalmi munkásságán az, hogy a Waffen SS kötelékében szolgált. Nem kívánok belemenni az életrajz ezen fejezeteinek részletes tárgyalásába, megteszik helyettem mások, maga a szerző is – és ha van valami, ami ebben elgondolkodtató, az a magyarázkodás Grass részéről, az ugyanis teljesen felesleges. Ami nálunk manapság a három per akárhanyasok aktái, az most Grass a németeknél.

Már eleve érdekes, hogy míg Joseph Ratzinger esetében megbocsátó az a szellemi elit, amiben mozog, addig Grassnál egyenesen a Nobel-díj visszaadásáig mennek, Lech Walesa Gdansk díszpolgári címén nem kíván osztozni a német íróval. A kérdés, mi áll ezek mögött a próbálkozások mögött? Kell egy egyszemélyes bűnös, hogy helyettünk vezekeljen, látványosan és hosszan? Mintha hirtelen mindenki mindent jobban akarna tudni, mintha Grass irodalmi munkássága hajítófát se érne – utólag. Mi változott meg azokban a könyvekben? Sőt, tovább megyek. Mi változott meg grassban? Semmi. Tizenéves sihederként a körülmények hatalma erősebb volt – na de lássunk már tisztán: akkoriban németország nagyobbik fele aktívan, vagy passzívan támogatta Hitlert, és azt a rezsimet, ami elsöprő retorikájával olyat ígért, amit bizony nem lehetett könnyű visszautasítani.

A világ nem fekete és fehér, úgy vélem, hogy Grass mögött egy olyan életmű áll, aminek fényében érdektelen, hogy több, mint hatvan éve bedőlt a propagandának. Sőt, aki olvasta könyveit, és érteni akarta, az most nagyon nem is csodálkozik ezen az új információn, mert azok egyfajta irodalmi vezeklésnek is bőven felfoghatóak voltak eddig is. De nézzük máshonnan. Mennyiben számít, hogy Hunter S. egy beszívott éjszaka után, vagy színszárazon írta a könyveit? Fontos-e, hogy Csáth élt-e drogokkal vagy sem az alkotásai szempontjából? Huxley kísérletei a tudatmódosítókkal bagatellizálják-e azt, amit a Szép új világban megírt? Nem, nem és nem. Pedig ezek az alkotók az alkotás közben éltek olyan magánéletet, ami a köznép számára mondjuk úgy, irritáló, excentrikus, vagy elítélendő lehet. Grassnál a helyzet ennél jóval világosabb. Nem mint író lépett be a hadseregbe, írásai épp ez ellen a militáns világ ellen szólnak, talán épphogy hitelesebb művekként, hisz belülről élt meg valamit, nem fikció, vagy elmesélés alapján rótta papírra sorait.

Helyére kell tennünk a dolgokat. Vannak olyan idők a történelemben, amelyet megélve utólag az ember nem biztos, hogy büszke arra, amit tett. Ne menjünk messze, gondolom sajnos nem kevés olyan van ma Magyarországon, aki anno látványos sorsközösséget vállalt egy politikai nézettel, párttal, de mára ezt a nézetét revideálta, előre lépett és meg tudott újulni. Elég csak körbenézni a naggyűlések színpadán, kik ültek a vezér mögött, és azok hol vannak ma. Arról ne is beszéljünk, amit mondjuk Eperjes vagy Kudlik csinált – egy süllyedőben, feledőben lévő pályán újból középpontba kerülni pártérdekek kiszolgálásával, mindenféle szakmai mércét mellőzve – és ezek az emberek ezt felnőttként, útjuk (minimum) delelőjén tették, nem gyerekként, és nem egy diktatúrában, hanem szabadon választva. Mégis, legfeljebb csak szánakozva mosolygunk, amikor egy művész pártkatona lesz.

Ha akár Grass, akár Szabó, akár Molnár Gál esetében negatív ítéleteket hozunk annak alapján, amit a múltban tettek, akkor lemondunk az emberi feljődésbe vetett hitünkről, akkor azt állítjuk, hogy egy személyiség képtelen előbbre lépni, képtelen felülbírálni döntéseit. Márpedig csak a változás örök, és ha van valami, ami ítélendő, akkor az a változások elfogadásának képtelensége. Egyikőjük se állítja, hogy ma belépne újra az SS-be, vagy hogy de jó is volna újból beszervezettnek lenni. Ne bántsuk Grasst, inkább olvassuk el újra a könyveit. És ha magunkra ismerünk bennük, engedjük, hogy magával ragadjon, hogy felemeljen bennünket. Képes rá, még ma is. Ő is, Szabó is, MGP is. Az időkkel az emberek is változnak. Aki nem, az szellemi értelemben halott.

Castro

Tudom, önző szempont, de sajnálom, hogy végéhez közeledik a Castro-korszak Kubában. Ugyanis az elkövetkező pár évben biztos nem tudok még odautazni, viszont sajnálnám elszalasztani azt a Kubát, ami Fidel kubája. ha ugyanis ő meghal, onnantól az erózió elkerülhetetlen. Tisztában vagyok vele, hogy mi ennek az egésznek a háttere, ki Castro, hányan kényszerültek emigrálni, hány embernek nem sikerült – tehát nem a diktatúrát sajnálom. A szegénység szabadságát sajnálom.

Így vesztettem el az NDK-t is, és Csehszlovákiát, valamint Jugoszláviát. Kamaszként, a nyolcvanas évek elején eldöntöttem, hogy ezekbe az országokba márpedig én nem megyek. A jézuspapucsos ndk-sok, a szandokanu mompracenu hulicská-bulicská tüdőfejű cseszkó lányok, és a szocioburzsuj színesbakelitlemezes, csokikrémes seftes jugók itteni megjelenése rettenetes és szánalmas volt egyszerre számomra. Kizárt volt, hogy én oda bármi okot leljek, hogy menni kelljen. Hiába hogy a cseh sör jó, hogy a jugó tenger, hogy az endéká (na oda nem tudok mástól előkapart indokot se, talán a bármire kapható lányok), nem és nem. És aztán Gorbacsov kinyitotta az ablakot, glasznoszty, peresztrojka, Horn Gyula meg az ajtót, és a nagy huzat sutty, kisöpört mindent. Tessék csak megnézni, hogy a vicces, huncut, de barátságos, legvidámabb szamizdat Magyarországból milyen unalmas, zárt agyú, kirekesztő hely lett. Hogy ne kelljen messze menni. Hát, ezért sajnálom Kubát is.

A szociotáborból Románia (jó, persze, Erdély is) és Bulgária volt meg. Ott háromszor is jártam, kétszer szülőkkel, egyszer osztálykiránduláson. Minden hiába, szerelmem Várna. A szülői vizitből Sumen maradt meg, leginkább valami jó kirándulás, a finom rántott hús. Az iskolai dzsembori pedig Várna, a bajszos nők a tömött Ikarus buszokon, a rádióból üvöltő Neoton Família, tehát az abszurd, és hogy első halálközeli élményem ott ért, mikor bele akartam fulladni a tengerbe (akart a franc, de nagy vihar volt). Aztán a második ilyen élmény majd ’86-ban Szovjetunió, Tulában, ahol ronggyá törtem apámék Wartburgját. Moszkvába indultunk kollégámmal, akivel mellesleg együtt zenéltünk – ez az út is nagy élmény volt, picit talán túl nagy is, majd egyszer megírom.

Így vesznek el hát a régi, nagy és kevésbé nagy dolgok, ez a globalizáció, az igazi. Amikor minden egyforma lesz, mindenütt ugyanaz a hajsampon, ugyanaz a fejkorpa. Ha izgalomra vágysz, lehet szervezni utazást mondjuk a csernobili erőműhöz, ahogy luciáék,  de ez más már. Ez részben retro, részben pedig mai kalandtúra. Amikor a Gum áruház polcain a valódi hiánygazdaság mesél, amikor mindezekből kifolyólag az emberek valóban megnyílnak előtted, mert nincs verseny, nincs szabad piac, ezért a tétje is az emberség, és nem a verseny a beszélgetésnek, az más. A vonatok kupéiban elfogyasztott borocska és sütemény olyan fiatalok ajándékaként, akik Moszkvából csak álmodni merhettek arról, hogy milyen lehet Budapest. Vagy Farkaslaka sara, öregasszonyok kendői, Udvarhely deszkapálinkája, vagy a füllesztő bolgár nyár, a kikötő, apró hal és sült krumpli halmokban a zsírpapíron, vagy a bulocska, a marozsennoj abrand, az Arbat fiataljai, a kitérdelt mackónadrág, a mahorka, vagy a zombi amerikai autók, az ötvenes évek chevijei, a fekete inges, gyöngyöző homlokú férfi, aki asztal mellől, szájában jóféle szivarral nézi kedvesét, ahogy testére tapadó olcsó, kézzel varrott ruhájában táncol, nos, ezek igen mulandó, tünékeny álomképek, amiket elmesélni is bajos lesz, ha egyáltalán rákérdez valaki majd, ha megmarad az emlékezet.