Ideje volna van

2014-08-02_23_03_17-3

Mint az éremnek, az életnek is két oldala van. Ha akarod, elhiheted azt, amit a többség mond, amit a tényeknek látszó pillanatnyi ismereteid alapján mint biztos bázis, gondolhatsz a világról, szóval le lehet élni egy életet úgy, hogy nem firtatod a dolgok valóságát, hogy soha nem nézed meg a másik oldalt. Ebben a sztereotípiák lesznek a segítőid. A sztereotipizálás az meg azért kell, mert egy döntésnél nem mindig lehet elég időd információkat szerezni, vagyis kell hagyatkoznod a többség tapasztalataira. Gyors és kényelmes. És sokszor még hatékonynak is tűnik.

Amikor először találod szembe magad azzal, hogy a valami = valamilyen képlet nem stimmel, akkor még csak azt gondolod, hogy a kivétel erősíti a szabályt, a képlet helyes, csak véletlenül most másképp alakult. De amikor másodszorra is beüt, akkor már gyanakodhatsz. Félreértetted? Félreismerted? Hazudtak valakik? Vagy még mindig a kivétel működik?

Ugyanazzal az emberrel ugyanúgy nem lehet háromszor tévedni. Egyrészt akkor a képlet hibás, rosszul állítottad fel magadnak, rossz tapasztalatokat vettél át, a tipizálásod balul sült el, másrészt bizony kifoghatsz olyan embert is, akit nem a felületen kell ismerni, vagy értelmezni. És ha ez a tévedés erős értelmi és érzelmi vihart kavar, akkor bizony tényleg lehet, hogy a kulcs legyen bár a kék szobában, de érdemes érte oda benyitni. Érdemes, még akkor is, ha a két tévedés erősen hordozza annak lehetőségét, hogy a harmadik megint az érem másik oldalára visz. Mi az, ami működik? Megérzés? Igen, talán a megérzés. Amit nem tanítanak és elmagyarázni sem lehet.

Azt hiszem, itt az ideje felnőni. Kerülgethetem, halogathatom, de ezzel csak nehezítem. Például nemalvással, filmekkel, csokoládéval. Miközben persze pofázni kiválóan tudok másnak arról, hogy hogyan kell. Hát, nem így. És nem az a baj, hogy vannak dolgok, amiket irracionálisan csinálok, mint aki nem tud és/vagy akar felnőni, mert hogy ez épp fordítva van. Bár lenne több irracionális gyerekség.

Azokban a dolgokban, amikben kell és jó az intuíció és az érzelmi viszonyulás, azokban lettem racionális. Nyilván félelemből. Emiatt minden suta lesz, félbemaradt, téttelen, zárt. Amiben racionálisnak kellene lenni, abban vagyok szétesett. Pénzügyek, kapcsolatok.

Nem nagy ügy, csak meg kell a kettőt fordítani. És ehhez az első lépés az alvás. Hülyeség. De így van. Anélkül semmit se ér. Mert az alváshiány a ritmussal bánik el, a ritmus meg ahhoz kell, hogy hamar túl lehessünk a kötelező gyakorlatokon. A szabadság tehát a ritmuson alapul.

Amikor anyám meghalt, nem gondoltam semmit. Elment, visszavonhatatlanul, de apám, akivel sose voltunk közel, még élt. Aztán egy év múlva, mikor ő is meghalt, akkor azt hittem, és hitem okán éreztem is, vagy érezni véltem, hogy most van itt, hogy felnőttem, mert ha már nincs szülő, akkor a viszony is megszűnik, az a viszonyulás, hogy akármilyen szarban is vagy, de van, aki megment, elég csak visszatartani a levegőt.

És lassan egy éve, hogy meghalt Demeter is, és akkor már tényleg azt éreztem, hogy most felnőttem. De bármeddig húzható ez. Mert az, hogy nincs apa, anya, az részben egy technikai probléma, nincs kinek dicsekedni vagy panaszkodni úgy igazán. Pótolható ez. Azoknak, akik időben elmenekültek, könnyebben. Ami viszont elhúzódik, az a térfélcsere. Na az, az kemény, és ha nem figyelsz, rá se jössz.

Kell ehhez dátum vajon? Egy állandó halogatónak? Energia kéne, azt érzem, de idő is kell? Horgony? Nem ér segítséget kérni.

Az okosóra korszak vége

2018-07-15-13.19.19

Volt nekem egy okos karórám a Withingstől, írtam is róla, meg voltam vele elégedve, annyit mért, ami engem érdekelt, mozgás, alvás, mindezt egy szép, analóg, svájci mechanikás karórában, és bár kellett cserélni, de az is zökkenők nélkül ment – minden rendben lett volna, ha a Nokia meg nem veszi meg a kis startupot. Kár, hogy ez a meglehetősen primitív cég belekontárkodott ebbe is. Sose voltak arról híresek, hogy szépet, jót, előremutatót csináljanak – nem, butatelefon téren sem – és két év után bár az eredeti tulaj visszavásárolta a Withings márkát (elvileg karácsonyra már le is bonyolódik az ügy), de annyira elment a kedvem, hogy kábé két havi levelezés, vívás után, nagy nehezen kapom csak vissza a vételárat egy hibás szoftver okán furán működő termék esetében, hogy – legalábbis egyelőre – vége nálam az okosóra korszaknak.

Vehettem volna a dán Skagentől is nagyon hasonló órát, mint az Activité volt, igazán szépek, tetszenek, de az utóbbi időben már csak az alvás mérése érdekelt, arra meg lehet céleszközt is találni, ha egyáltalán, meglátjuk, ha kijövünk a felújításból, akarok-e még erre költeni, vagy elmúlik addig a sleeptracking vágyam.

Apple Watch is lehetett volna, olcsóbb is lett volna, mint ami pénz most visszajön, beleférne, bár az, hogy vannak óraszíjaik, amiket százezer felett adnak, az nálam kimeríti a pofátlan rablás fogalmát, de nem ez a bajom vele. A fene akar mindenféle notifikációt a kezére, ha nem veszek fel egy hívást, annak oka van, mert vagy mással vagyok elfoglalva, vagy pihenek, akkor nekem ne hisztizzen az órám, ne ingereljen. Az egérmozin bármit nézni nincs értelme, az egészségügyi mérés területén meg még nem jött el az az ideális jövő, amiben valós értékeket valósan fontos területeken gyűjtenek, mutatnak és elemeznek nekem. De van a másrészt is, és ez maga az Apple.

Fogok erről bővebben írni majd, legyen most ide annyi spoilernek, hogy Tim Cook biztos ügyes pénzember, de fogalma nincs sem a technikáról, sem a dizájnól, se arról, hogy ezek területén mi a jövő, csak a márkatársak mellett lépkednek, előttük már nem, az ár viszont maradt az egekben.

Maga az Apple okosóra irány téves, de nagyon. Annak lenne értelme és létjoga, ha mutatná az időt, és mérne mindenféle egészségügyi adatot. Többet és jobban, mint a konkurencia. Lépést, alvást, sportot, vércukrot, vérnyomást, minden olyat, ami közelebb visz ahhoz, hogy ha gond van, legyenek az orvosnak megmutatható adataid. És, már bocsánat, de a két nap akkuidő, az nevetséges. Nem kell GPS, nem kell telefonálás, buta Siri, nem kell, hogy jelezze, ha hívnak, erre van kitalálva a telefon, a duplikált értesítés szerintem a mániások, paranoiások számára izgalmas csak, vagy azoknak a fiataloknak, akik ezzel akarnak vagizni a többiek előtt. Ja, ráadásul csak kicsit szép, lássuk be.

Szóval vége egy korszaknak, most a Seiko óra ideje jön, Demeteré volt, és volt is némi lelkiismeret furdalásom amiatt, hogy az íróasztal fiókjában mutatja az időt szegény, többet érdemelne, és emlék is, ezért hát picit kitakarítottam, beállítottam az én kezemre, és mától ezt hordom. Jó lesz, elég lesz.

Nyomás alatt

2018-07-12-15.53.43

Készül az új Balla-könyv a Csak képek sorozatban, budapesti tematikában. Már jó ideje készül, több, mint fél éve, ma kezdték el nyomni a belíveket. Egyet láttam, a többi egy csomagtartóban várja, hogy ideérjen, gondolom, azok is jók lesznek.

Tanulságos minden tekintetben egy ilyen munka. Elsősorban abban, hogy mi minden kincseket rejt Demeter archívuma. Nagy érzés volt válogatni a dobozokban, félelmetes, néha fájdalmas, de leginkább lenyűgöző. Több szintű, több rétegű varázslat. Látod magát a negatívot, sérüléseivel, a tasakkal, amiben van, esetleg írással a tasakon. Aztán látod a digitalizált fotót, az embereket, környezetet, viszonyrendszert, de látod a kort is, amiben készült, emlékek hálóját, és látod az embert is általa, aki az exponálógombot megnyomta. Több ezer felvétel csak ebben a szűk témában, ha csak ennyi lenne az életmű, sok utcafotós azt is megirigyelné. De van persze sok más minden is, felfedezésre várnak a páncélszekrényben őrzött képkockák.

Tanulságos ez persze abban is, ki segít, ki fárad el, hogyan és mikor, mennyire kiszolgáltatott is egy ilyen folyamatban az ember, igen, ez is korlenyomat, jellemző, valóságos, magyar.

Tanulságos nekem is. A félelmeimben, bizonytalanságaimban, alkuimban. Az idő múlásában. A memóriám működésében, hogy a képzelet miképp csal meg, hogy hányszor tör elő a tehetetlenség, hogy mire a végére érsz, óriás batyuba gyűlhessen minden, a jó, a rossz, az emelkedett, a kicsi, minden összeérjen.

És hát igen, a sors, a véletlen, a karma… mert hogy kerestem volna a könyv nyomdai anyagát, ami nálam volt, egy mappában összegyűjtve, minden, a kiválogatott képek, a kimaradtak, a telefonnal befotózottak, a különféle verziók, állomások, a teljes anyag. Van egy külső NAS szerverem, azon tárolok mindent, ami fontos. Néhány napja oda másoltam fel, eltettem, bedobozoltam, hiszen a könyv a nyomdában van. És tudom, hogy ez megtörtént, de ma még sincs sehol a budapestkonyv nevű folder. Jó, ez főleg érzelmi kérdés, mert a képek eredetije mind megvan. De akkor is nagyon nyomasztó, nagyon fura. Olyan, mint amikor betörtek hozzánk. Nem sok mindent vittek el, de undorító érzés volt a tudat, hogy valaki járkált a holmijaink között. Na, ez pont ilyesmi, hogy nem bízhatok a gépekben, hogy elveszett valami, amit próbálok visszaállítani, de a sikere kétséges.

A könyv kész lesz, ez a lényeg. Ez az első kézzelfogható dolog, amióta az öreg meghalt. Büszkének kell lennem rá.

Demeter újra fényképez, a kamera előtt Móni és Mazsi a Romengóból

Ha szeretnéd tudni, hogyan készít portrékat egy Kossuth-díjas fotográfus, ha látni akarod, Mónit és Mazsit a Romengóból, akkor nézd meg ezt a werkfilmet. Demeter 10 év kihagyás után vette kezébe újra a kamerát, 86 évesen több, mint három órán át fényképezett, hogy Lakatos Mónika hamarosan megjelenő oláh cigány hallgatókat tartalmazó lemezéhez elkészítse a képeket. És ha szeretnél még hasonló mozikat látni, iratkozz fel a youtube csatornámra, megköszönöm.

Balla Demeter köszöntése

Balla Demeter fotográfus május 4-én lett 86 éves. Barátai, Bánkuti András, Hajdú Éva, Keleti Éva, Kincses Károly, Mandur László és Sohár Anikó eljöttek őt felköszönteni.

A film az előkészületekről és Demeter ünnepléséről szól. Köszönet Pápai Adél Zoénak és Török Józsefnek a segítségért. A filmben elhangzik egy recept is, currys sertésszűz. Nézd, finom lett.

Időtúllépés

ballademeter170103_1
© Balla Demeter: Beney Zsuzsa (1930-2006)

Beney Zsuzsát hallgattam ma a rádiónkban a műsoromban, Demeterről beszélt, sok mélyre szaladó gondolata volt, leginkább a viszonylagosságról, az állandóságról, amit persze magamnak még messzebb futtattam: az ember csak egy ideiglenes idegen itt, csak a nyoma maradandó, a személye szinte érdektelenül múlik el. És hogy egy helyzet mennyire determinálja az érzés-érzetvilágot, most, hogy betegségnapok vannak, ezt kemény valóságként kapom, szinte ahogy 2009 végén. Zuhanásélmény, meneküléskeresés, biztonságvesztés. Ilyenkor az, hogy kék az ég, süt a nap, értelmetlen, sőt, rosszabb: irritáció. Idegen anyag, nem a történetbe illő, akárki beszél ilyesmiről, a legjobb esetben is csak annyit tudok gondolni, könnyű neked, barátom.

Amikor egyszerre vagy halálosan fáradt és menekülnél a vackodba a takaró alá, de közben robbanásig feszült, kiélesedett érzékekkel, minden nesz, zaj, mozgás üvöltés – és ez a stressz az, ami lehetetlenné teszi akár csak azt, hogy egy könyvet a kezedbe fogj, hogy kikapcsolj. Maga-magad válsz saját magad negatív lenyomatává, a valóság érzete megszűnik, nincs kifelé kapcsolódás semmihez, minden rendszer értelmetlen és felborult.

Csak az órákat számolom úgy, hogy nincs konkrét honnan, mennyitől. Csak teljen, csak múljon, ez a lényeg, az idő vasmacskáját jó merészen előredobom, oké, alkudozom a sorssal: még legyen két nap a bajból, annyival egyezzünk ki, az negyvennyolc, az talán oké, jó, legyen péntekig, de valami fényt, valami kapaszkodót kérek. Legyen már reggel. Az éjszaka félelmetes.