Demeter újra fényképez, a kamera előtt Móni és Mazsi a Romengóból

Ha szeretnéd tudni, hogyan készít portrékat egy Kossuth-díjas fotográfus, ha látni akarod, Mónit és Mazsit a Romengóból, akkor nézd meg ezt a werkfilmet. Demeter 10 év kihagyás után vette kezébe újra a kamerát, 86 évesen több, mint három órán át fényképezett, hogy Lakatos Mónika hamarosan megjelenő oláh cigány hallgatókat tartalmazó lemezéhez elkészítse a képeket. És ha szeretnél még hasonló mozikat látni, iratkozz fel a youtube csatornámra, megköszönöm.

Múló idő

Hosszú ideje instabil a kapcsolatom az idővel. Kergetném előre, miközben tudom, hogy ez az előre, ez nem tudom, mikor kezdődik és azt is tudom, hogy az elkergetett idő bosszús, és mint ilyen, rajtam bosszulva majd később, mint dehülyeisvoltam fog visszacsapni. Ez okból fékezem magam, igyekszem fókuszálni, de javarészt nincs mire. Függővé tett időben nehéz keresni saját perceket.

Pakolászok az emeleten, régi papírok között, nyakig porban, porba alázva magam, és vakulva is, na persze, nem elég nekem az allergia-tüsszögés, kell még ez a porolás is, most is, ahelyett, hogy álomkórban fetrengenék, onnan jövök, fentről le. Visszaolvastam a 99-es év asztali naptárát – ugyanis Demeternek az volt régen a szokása, hogy ilyen naptárba írta bele a történéseket. Ős-blogger. Szűkre szabott a tér is, tehát hívószavakra futja jószerivel. Olvasom tehát a naptárat. Visszajön Párizs, meg Le Mans is. El is felejtettem, hogy az két hét volt. És visszajönnek a galériás ügyek, a Nitsch botrány rám eső része, Nyírő és Andrassew és Bíró és IDG – micsoda időutazás, hihetetlen.

Eközben ugrik be a tegnap éjjeli beszélgetés Jóskával. Gyerekkorról, szülők transzponált félelmeiről – text kollegával beszélgettünk picit mailban ugyanis a kardokról, erről jutott eszembe, hogy mennyire öreg is vagyok már, mert egyre több az a dolog, amit már nem csinálhatok meg. Erről ugrott be a magam karate fél éve. Ahogy anyám a félelmeit úgy küzdötte le, hogy tulajdonképpen velem küzdette le azokat, mert nehéz egy aligfelnőttnek kezelni azt, hogy egy egyébként is felkorbácsolt közösségben egyébként is nehéz sorsú kezdők között melegítőben bénázni igen méltatlan, és egyenes úttá válik a kudarckerülés nyomán a feladáshoz. Vagy a zene, amit anno Sopronban erőltettek jóanyámék rám, tanuljak, ha kell, ha nem, persze nem időben, hanem jóval utána, és hát ha legalább zongora lehetett volna, de nem az volt, mert azévben nem indult zongora szak, és ezért bőgőzni (tudom, gordon) kellett tanulni, amit bár csináltam volna végig – persze a kudarc ebben is előre kódolt volt, hisz saját hangszer nélkül, sőt saját vonó nélkül, sőt, két féltéglán állva, hogy a felső fogásokat is elérje az ember, nos, ehhez igen edzett egó kell, az meg akkor nem volt. Aztán rá egy évre itt már Pesten, amikor az általánosba írtak be, naná, hogy jószülőim félreértették, amit lehet és mivel egy évet tanultam zeneiskolában, így hát zeneszakos iskolába írattak – ennek is jó vége lett, két hét után ki kellett venni és átíratni a másikba, mert hát a kettő nagyon nem ugyanaz, és két hétig úgy égtem folyamatosan, ahogy más egy év alatt se összesen. Ezek után, persze a kamaszkor végi lázadás eszköze mi más lett volna, mint a zene, juszt se megtanulva a kottát, juszt is menve a magam feje után. Na jó, akkori mércével nem volt kudarc, mert elmebetegnek elég beteg voltam már akkor is, kassáki mércével értve ezt, na jó, nem orvosilag (vagy de?). És hát ez is a már meg nem valósítható félkész dolgok közé tartozik, ahogy nem leszek valószínű ebben az életben már pilóta sem, a francba. És így lesz értelme a reinkarnációnak, gondolom azt se kiskamaszok találták ki maguknak anno, hanem hasoncipőben járó mulasztók.

Tehát szakítom ketté az időérzékelésem, és valahogy jó lenne már két évvel mondjuk öregebbnek lenni, és persze csak reménykedni tudok abban, hogy két év múlva nem leszek már túl öreg akármihez is. De ahogy most érzem magam öregedni, csoda, ha holnap bot nélkül kelek fel.