Flashback

Az elmúlt napok visszavittek jópár évtizedet. Nincs semmiféle évforduló, vagy ilyesmi, nem is szoktam magamon sokat gondolkodni, főleg tennivalós időkben nem, de most valahogy visszajöttek dolgok. Arrafelé kellett járnom, ahol felnőttem, ahová általánosba jártam, ahol a téren tornaóráink, néha rajzóráink voltak, és picit beleborzongtam abba az útba, amit bejártam. És pontosan tudom, hogy az a Zsolt, aki voltam mondjuk 18 évesen, sokat álmodozott, sokfelé kalandozott el, de az biztos, hogy az álmai és vágyai más utat mutattak, mint ahová eljutottam*. Nem értékelés, csak helyzetjelentés, vagy tényrögzítés szintjén, mindenesetre mintha leültem volna egy padra az akkori magam mellé.

Egyrészt akkor egy negyven éves faszi az öreg volt nekem. Tudom, akartam öregebb lenni, mert nem volt jó az a kötöttség, amiben éltem és azt hittem, hogy az idő az, ami ebben egyedül számít és majd segít. A zene volt minden alapja, sőt, nem is igazán zene, hanem a zenekar. A szöveg, a protestálás, a bújtatott szavak. Persze a képek is, Jelivel jártunk Matyiékhoz nagyítani, mai szemmel igencsak kevésbé érdekes képeket. Gyártelep, vasúti sín, roncstelep, falfirka, kőbányai anzix. Aztán voltak a barátságok, a koncertek, házi bulik, a nagy beszélgetések, a nagy stoppolások. Emlékszem, az volt a hitvallásunk, hogy mindent meg kell fogni, tapasztalni, saját bőrön érezni, semmit se szabad elfogadni mástól mondva.

Nagy utat tettem meg, szoktak ilyet mondani persze. Nem minősítem, hogy mi jó, nem dicsekszem vele, magamnak se, csak konstatálom, rögzítem a helyzetet. Cég, saját ház, kocsi, utazások, munkák, amikre büszke vagyok, sok tanulás, nem a szokott módon, nem iskolákban, de tanítóktól. Igen sokat kellett megfigyelni, hallgatni, elfogadni, átmosni magamon. Volt, ami könnyebben ment, volt, ami néha igen nehezen. Főleg az elfogadás.

Közben lettek halottaim, és olyanok is, akik bár élnek, de kiiktatódtak az életemből, legalábbis jó időre, az biztos. Sokáig volt, kinek elszámolni, de lassan ez is elkopik. Kár lenne álszerénynek lenni, hisz legfőképp magamnak rögzítem ezt a mostani pillanatképet. Egyre kevesebb ember van, akinek volna mit elszámolnom. Akik közel állnak, talán már nem is igénylik, hogy külső kontrollként nézzek rájuk. Tanulni persze most is van mit, de egy ideje újra erősödik a belső hang, hogy keressem meg Zsoltot, azt, aki útnak indult úgy húsz éve. Azt, aki hallgatag lett. Aki a másik Zsolt felszíne alatt lakik. Nem tudom, mikor jön el ennek az ideje, nem tudom, mi lesz a lökés hozzá, de talán lesz újabb minőségi lépés. Meglátjuk.

* Ide kell egy csillag, mert visszaolvasva félreérthető. Fentiek nem azt jelentik, hogy egy percig is akarnék lenni a régi Zsolt. Dehogy, isten ments. Arról van szó, hogy a régivel leülve egy padra a mostani elgondolkodik azon, hogy abból a régiből van-e olyan szelet, ami érdemes lehet arra, hogy időutazással a mába teleportálódjon, vagy sem. nagyonis jól elvagyok a mostani Zsolttal, az egy másik kérdés, hogy közeledik az az idő, amikor a mennyiségi változások minőségibe csapnak át. Megint.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.