Orbán a minap oda nyilatkozott, hogy, idézem:

Ugye, először is nagyon fontosnak tartom, hogy az etnikai homogenitást meg kell őrizni. Most már lehet ilyeneket mondani. Ezelőtt néhány évvel kivégzés járt az ilyen mondatokért, de ma már lehet ilyeneket mondani, mert az élet igazolta, hogy a túl nagy keveredés bajjal jár. Úgyhogy természetesen mi, magyarok etnikailag heterogének vagyunk abban az értelemben, hogy európai nemzet vagyunk. Ha csak a neveket itt felolvasnánk, lenne itt minden: a bunyeváctól a svábig, de ettől függetlenül ez mégiscsak etnikailag egy bizonyos sávon belül maradó sokszínűség. Tehát egyfajta etnikai homogenitás, egy civilizáción belül vagyunk. Szerintem ennek a megőrzése kulcskérdés.

Ez a beszéd több, mint botrányos, ez a beszéd bűn. Aki ilyet mond, az nem csak simán rasszista, de olyan nézeteket terjeszt nagy nyilvánosság előtt, amiért ha nem is kivégzés jár, de elszigetelődés és bíróság előtti számonkérés, majd büntetés. Normális európai országról beszélek persze, nem erről a miénkről.

Idegennek lenni rossz. Ezt bárki megtapasztalhatja, elég, ha kiválasztasz egy tetszőleges falut vagy kisvárost az ország határain belül, és ellátogatsz, akár egy hétvégére. Ha nincs gardedámod, ha egyedül vagy, még szerencsés esetben is hosszú időnek kell eltelnie, míg ha be nem is fogadnak, de ha nem vagy nagyon kirívó, talán elfogadják, hogy létezel, még az is lehet, hogy isznak veled egy sört a kocsmában, de maguk között maradsz gyüttmentnek. Ebből a regiszterből beszél ki Orbán, a falusi egyszerűségből, ahogy ő fogalmaz, neki a nagyvárosok mind bűnösek, az értelmiség értetlen és feleslegesen akadékoskodó, kerékkötő.

Tiltakozott a szöveg ellen Dragomán György és György Péter is, videón látható a beszélgetésük,  de nem elég megnézni a filmet és beletörődően bólogatni. Tudom, hogy a barátaim igen nagy többségben (remélem mind) normális emberek, így külön talán nem kéne ezt leszögeznem, kihirdetnem, elmondanom, de mégis, az én garasom jön.

Számomra emberek vannak, jók, rosszak, megbízhatók, linkek, szerencsések és boldogtalanok. Ez szerint lehet őket szemlélni. De etnikai értelemben nincsenek számomra különbségek, és elutasítok minden homogenizálást. Nekem a cigány, a zsidó, a meleg, a román, a magyar mind egy, és ebben az értelemben nem vagyok hajlandó semmiféle engedményre. A magyarságom nem eladó, nem Armani öltönyre varrt kokárda, és nekem nem tetszik, hogy a minielnökünk rasszista, kirekesztő és begyöpösödött beszédekkel butítja az embereket.

Ezért amíg ez a rezsim van hatalmon, nem tudok és nem is akarok nemzetben gondolkodni, mert lejáratták a fogalmat, és ha az ő nemzetük ilyen, akkor ez nem az én nemzetem, nem az én hazám, nem az én otthonom, és minden módon, ami csak a rendelkezésemre áll, tiltakozom és elutasítom ezt. Magyar vagyok, de nem hülye. És ha egyedül is maradok ezzel, számomra magyarnak lenni nem különb vagy más, mint cigánynak lenni, és ha ők a célpont most, akkor cigány vagyok, mert nem tűrhetem, hogy bárki hátrányt szenvedjen csak azért, mert más bőrszíne van, más nyelven álmodik, vagy mondja, hogy szeretlek.

Az, hogy te mit reagálsz, hova állsz, hogyan élsz, az a te dolgod. De négy fal között se legyél rasszista, mert holnap te fogsz hasonló helyzetbe kerülni, ha a félelmeid gyűlöletre váltod, és senki nem marad már, aki majd megvédjen. Ezt az őrületet addig kell megállítani, amíg lehet. Az óra veszettül körbejár.

Göncz Árpád meghalt, eltemettük. Sokan gyászolják, még többen vele temették a demokráciát és a köztársaságot. Sőt, van olyan elmebeteg, aki már újratemetést szervez, mert jelen volt Orbán Viktor, és ez skandalum. A gyász helyénvaló, fontos, de semmi másban nem értek egyet.

Kezdjük a legegyszerűbbel, Orbánnal. Ne játsszunk nyuszikásat, hogy van-e rajta sapka vagy nincs. Ha nem ment volna el a temetésre, az lett volna a baj, hogy micsoda bunkó, ha felül a többiek közé, akkor az, én meg azt mondom, életében először olyan döntést hozott, ami az egyetlen méltó megoldás volt, mint a népmesében a bíró lánya, aki hozott is ajándékot meg nem is – ott is volt, meg nem is. Tudta, hogy most először olyan helyzetben lesz, ahol nem veszik majd körül a burzsoá nyugdíjasok és az agyhalott egyetemisták, se békemenet, csak pár TEK-es, ahol legfeljebb feleségébe kapaszkodhat, és kapaszkodott is, és csak a demokraták jóindulatán múlik majd, inzultálják-e. Szerencsére nem tették. Az a néhány megjegyzés, ami elhangzott, természetes és érthető volt. És nem ült fel a színpadra Kopipészt Pali, Morális Sólyomszem, Áder, Tarlós és a többi közé, és ebben volt önreflexió. Érdemes lenne helyén kezelni, eltenni emlékbe ezt a pillanatot, mert fontos az orbánizmus életében, de túllépni rajta.

A másik, bonyolultabb kérdés, Göncz mellett kit-mit eresztettünk sírba és mikor? A Köztársaságot az elmúlt évek alatt már párszor eltemettük: amikor hagytuk lecserélni a tér nevét, amikor hagytuk az Alkotmány helyére barkácsolni az Alaptörvényt, amikor hagytuk, hogy ellopják a nyugdíjvagyont, az egyetemek autonómiáját, a kórházi ágyakat, amikor hagytuk, hogy ne legyen más megoldása uszkve egymillió embernek, mint az emigrálás, azaz minden olyan esetben, amikor megszüntettek, felülírtak olyan dolgot vagy eszmét, ami a Köztársaságot a magántársaságtól megkülönbözteti. De csak rajtunk áll, hogy lesz-e negyedik köztársaság, vagy sem, és ha igen, mikor.

És a demokrácia? Vele mi van? Temettük-e, temessük-e? Temettük már azt is sokszor, és temetjük minden nap, újra és újra, például akkor, amikor bemegyünk a lopott trafikba cigiért, amikor CBA-ban vásárolunk, amikor lenyeljük, hogy a gyereknek év közepéig nincs tankönyve, vagy éhezik, amikor Sándor Máriára dudálunk, ahelyett, hogy melléállnánk és tartanánk a tábláját a hídon, és egyáltalán: szégyellhetjük magunkat, hogy hagytuk a liberális eszmét ebek harmincadján szétcincálni és elkótyavetyélni, na persze így már nem is fáj olyan nagyon, hogy a miénk illiberális lett.

Szomorú napok ezek, mert az első és eleddig egyetlen Köztársasági Elnökünk hagyott itt minket, és lettünk ezáltal meztelenebbek a királynál is. Egyedül maradtunk, nincs Elnökünk, nincsenek minisztereink, nincs ellenzékünk sem, nincsenek pártjaink, csak rossz és még rosszabb formációk, önjelölt, másodlagos frissességű próféták, és amíg hagyjuk ezt, addig minden nap temetünk és temetünk, egészen addig, amíg rá nem jövünk végre, hogy az elmúlt 25 évet kegyelemből kaptuk, nem hitbizományba, úgyhogy ideje lenne tenni is érte valamit. Az nem elég, hogy az amerikába szakadt megmondóembert (Bartus) olvasod, és hümmögsz vele, mert ő rosszabb bármelyik orbánista zugfirkásznál. Megsúgom, neki az az érdeke, hogy itt minél tovább minél rosszabb legyen, mert ez az egyetlen hajtómotorja mániáinak, és az újságja is csak addig működik, amíg ez a motor hajtja, na meg a gyűlölete, ami nem csak Orbánékra, de minden itthon maradottra egyaránt sugárzik.

Volt egy Milla tüntetés. És volt egy mobiltelefonos. A kettő között csak hőbörgés, morgás. És csak halkan mondom: aki hisz a Köztársaságban, a demokráciában, az akkor sem marad kussban, ha a fél ország Stockholm-szindrómás. Az ne temesse az eszméit, álmait, vagy ha temeti, feküdjön mellé ő maga is. Mert ennél a temetődsinél még az is jobb, ha otthon a karszékben álmodik világot magának, mert addig is van benne remény. Nekem Göncz nem halott, ahogy semmi sem, amiben ő hitt, és amiért bátor volt tenni és kiállni életében.