magán

Miért nem kell politika

| hegyizsolt

11953307_1532461957014396_3704258690545097217_o

Ez egy összefoglaló arról, miért nem akarok idéntől már politikával foglalkozni, sem itt a blogon, sem egyéb csatornákon. Van rövid válasz is, meg hosszabb is. A rövid, hogy meguntam és kiábrándultam. A hosszabbhoz lehet, hogy be kell készíts ropit és szódát.

Saját számításom szerint eszemet a hetvenes évek közepétől tudom, és nem nagyon emlékszem politikából annál többre, ami minden átlag háztartásban megvolt, Hofi Gézára. Rá is főleg csak szilveszter idején. Ja, meg a bosszantó áremelésekre.

A Boney M vagy ABBA vitát nálam a csöves zenék döntötték el, de a Beatrice műanyag világa, Hobó lopkodott történetei, az Edda Miskolca gyorsan kifulladt, helyettük az alternatív zenében találtam kérdéseket, válaszokat, sorsokat és történeteket, amikkel azonosulni tudtam. Spions, URH, Kontroll, Sexepil, EK, Nyugati Pu., nem sorolom. Saját zenekarom is lett, lázadtam, ahogy tudtam. Szabad Európát hallgatni éjjel, plakátokat ragasztani, fotózni, társaságokba járni.

Gorbacsov idején kimentem Wartburggal Moszkvába. Az autó totálkárosra tört, de az élmény megmaradt. Gorbiban lehetett bízni, peresztrojka, glasznoszty, talán itt is lesz valami, talán máshogy lesz. Hogy ennyire máshogy, azt szerintem senki se sejthette akkor. És jöttek a jézus-papucsos NDK-sok, majd az újratemetés, ’89.

Mi nem jártunk Gorenjéért az osztrákokhoz, ezért ez az aspektus nem érdekelt. De a szabadság igen, az útlevél, világot látni. A friss levegő. Az MDF nyugger-nosztalgia volt, a Kisgazdákkal fiatal nem számolt, a Fidesz nekem nem volt szimpatikus, se Fodor, se Deutsch, se Orbán miatt, így SZDSZ szavazó lettem jó sok választáson át. Az MSZP-t, kifelejtettem, nem véletlenül, nekem Horn nyegléskedő lekezelése bírhatatlanul poros volt és kádáros emlékű. Egyetlen ügy volt emlékezetes, a taxissztrájk. Épp Demeter névnapját ünnepeltük volna, de így az egész átment egy tea- és kajavivős buliba, élvezhető volt az, hogy van civilség, van hang, van mersz nemet mondani az Antall-Boros rezsimnek, igazi élettel telt meg az utca.

Aztán 98-ig az egész nem volt számottevően fontos újra, a saját sors és történet jócskán felülírta, hogy az ember bosszankodjon vagy féljen a politika okán. De Orbán első országlása, Ezüsthajó, koronaúsztatás, és a többi vircsaft, no meg a kokárdarablás már sok volt. Ott eldőlt, ezekre én soha, semmi esetre sem bíznék semmit,  meneküljünk ki ebből, mert rémálom, undok és megvetendő, rosszabb, mint a virtigli nácik. Viktorék takarodjanak a fenébe. És tudtam, ha ezek még egyszer visszajönnek, abból botrány lesz. Drukkoltam.

A következő nyolc év se érdekelt volna, öröm volt megszabadulni a köpönyegforgatóktól, és persze Gyurcsány bajos volt, de nem annyira, hogy a napjaim zavarta volna. Őszödig. És abban sem a beszéd zavart, vagy a modor, hanem a balek baki. Persze Sólyom erre egyből ráugrott, lett is belőle addig sosem látott állóháború, utcai zavargások, lövetés, és ezt Orbán jól használta ki. Nyertek újra, sötét idők jöttek.

Ha nem kapom Diótól a pofámba egy bulin, hogy na, most akkor legalább nektek lesz rossz négy évig, lehet, később kezdek bele. De ez erős lökést adott, hogy nem, ezt nem fogadom el, ilyen nincs, keressünk kiutat. A Milla remény volt, Bajnai remény volt, akkor azt gondoltam, csak van elég értelmes ember, nem kell kibírni négy évig ezt a pusztulatot. De kifújt. Oké, szervezzünk másik facebook-csoportot, oké, osszuk, terjesszük, mondjuk el, hogy milyen az élet valójában, legyenek új pártok, legyen remény, valami, akármi, mindegy mi, csak ne jobbról. És jött Mesterházy és az összefogdosás, majd az újabb bukás.

Jó, még négy év, legyen, hátha, Mesterházy el, van remény, talán Gyurcsány is felszívódik, Karácsonyék jó fejek, az LMP szar, de jobb, mint a legrosszabb jobbos horda, bízzunk, hátha, fene tudja, miben, netadós tüntetésben, és a legvégén a tanárokban, igen, ott van emberanyag, nem csak pedagógus, de diák és szülő is és harag, szóval még lehet valami, jó, Pukli gázabb a kelleténél, meg hülyéket is nyilatkoznak, de ha ez egyszer beindul, abból országos káosz lehet, engedetlenség, tüntetés, sztrájk. És nem lett.

Azt hiszem, itt vesztettem el valamit, ami kellene ahhoz, hogy még mindig érdekeljen ez az egész bohózat. Hogy elhihessem, hogy van értelme Majtényinak, hogy beszálljak Gulyás Marci mellé, hogy egyáltalán, adjam, amim van, időt, erőt és tapasztalást mindahhoz, ami civilnek nevezhető. De inkább nem.

Mert ez a harc megnyerhetetlen ezekkel. És ezeken értem az MSZP-től DK-n át a LMP-ig az összes zsebpártot (értsd: saját zsebre dolgozó kibekkelőt), és mivel a politikai teret leuralják a maradékon marakodó pártocskák, így azzal se lehet számolni, ami a civilekben rejlő potenciál, mert nincs hálózat, nincs kohézió és nincs hozzá meg az a tudás, ami kell a politikacsináláshoz. Máshogy meg nem fog menni. Szóval amíg van szocipárt, amíg van gyurcsánypárt, addig Orbán lesz hatalmon, ezt könyvelnünk kell, sanszosan ez a megállapodás is köztük, kutya kutyába igazit nem harap, csak morog. Mindenki kapja a pénzt, ahogy szeretné, egyensúlyos pálya ez, és ha nem jön egy új éhes farkas, akkor így is marad. A magyar nem harcos, csak a bolti sorban, szóval ehhez én több évem és energiám így nem adom.

Ai Weiweinek igaza van. Minden művészet, és minden politika. De frontálisan nem érdemes ebbe itt és most beleállni. Strukturálni és transzformálni kell. Különben nem én alakítom a sorsom, hanem a politika rángat saját kénye és kedve szerint, az meg pocséklás és baromi fárasztó. Éltem Kádár alatt, jobb volt, de lehet, hogy csak mert fiatalabb voltam, nem tudom. De élnem kell Orbán alatt is. Ezért hagyok fel a duzzogó hírmegosztó és véleményvezér politizálással. Sajnálom? Valamennyire. De egyre kevésbé. Bízom benne, hogy Orbán és bandája csúfos véget ér. Megérdemelnék. Erősen. Látok erre megfelelő szereplőt, aki az élre áll ellene? Nem. Hát ezért ennyi, ez az én hosszabb történetem, hogy miért nem.

Időtúllépés

| hegyizsolt
ballademeter170103_1
© Balla Demeter: Beney Zsuzsa (1930-2006)

Beney Zsuzsát hallgattam ma a rádiónkban a műsoromban, Demeterről beszélt, sok mélyre szaladó gondolata volt, leginkább a viszonylagosságról, az állandóságról, amit persze magamnak még messzebb futtattam: az ember csak egy ideiglenes idegen itt, csak a nyoma maradandó, a személye szinte érdektelenül múlik el. És hogy egy helyzet mennyire determinálja az érzés-érzetvilágot, most, hogy betegségnapok vannak, ezt kemény valóságként kapom, szinte ahogy 2009 végén. Zuhanásélmény, meneküléskeresés, biztonságvesztés. Ilyenkor az, hogy kék az ég, süt a nap, értelmetlen, sőt, rosszabb: irritáció. Idegen anyag, nem a történetbe illő, akárki beszél ilyesmiről, a legjobb esetben is csak annyit tudok gondolni, könnyű neked, barátom.

Amikor egyszerre vagy halálosan fáradt és menekülnél a vackodba a takaró alá, de közben robbanásig feszült, kiélesedett érzékekkel, minden nesz, zaj, mozgás üvöltés – és ez a stressz az, ami lehetetlenné teszi akár csak azt, hogy egy könyvet a kezedbe fogj, hogy kikapcsolj. Maga-magad válsz saját magad negatív lenyomatává, a valóság érzete megszűnik, nincs kifelé kapcsolódás semmihez, minden rendszer értelmetlen és felborult.

Csak az órákat számolom úgy, hogy nincs konkrét honnan, mennyitől. Csak teljen, csak múljon, ez a lényeg, az idő vasmacskáját jó merészen előredobom, oké, alkudozom a sorssal: még legyen két nap a bajból, annyival egyezzünk ki, az negyvennyolc, az talán oké, jó, legyen péntekig, de valami fényt, valami kapaszkodót kérek. Legyen már reggel. Az éjszaka félelmetes.

Éjjelőrzés

| hegyizsolt

2016-12-08-16.18.25

Második éjjel betegőrzök, egy nap kihagyás volt, mert első éjjel nem aludtam egy órányit sem. Bronchitis, fuldoklás ott, tehetetlen rettenet itt. Alig van fegyver, némi inhalációs spray, hörgőtágító, meg antibiotikum. Ez se sokat változott az elmúlt nyolcvan évben, legalábbis a vírust, bacilust kiirtani nem sikerült. Nátha, influenza, tüdőgyulladás, ezek a mai napig akár halálos kihívások maradtak az orvosoknak és betegeknek egyaránt.

Nem vagyok tudós, se felfedező, csak döbbent. Hány millió embert érint valami fertőzés naponta, hány ágyban töltött munkanap, mennyi szenvedés és baj – és nincs több a tünetek enyhítésénél, meg a várakozásnál. Kilencedik borzalmas nap Demeternek. Nekem csak álmatlan várakozás a reggelre. Még hétésfél óra. Olvasni nincs türelmem, mobilon írni nekem kényelmetlen szórakozás. Várok. Így még lassabb.

A kutya borzalmasan zajos. Röfögve horkol, vackolódik, majd felébred és csámcsogva bolhássza magát, nyalja, tisztogatja a nőiségének fölös maradékát. Aztán elpihen, számíthatatlan, meddig.

Két és egynegyed óra ment el. Fázik a lábam. Éhes is vagyok, de nem merek mozdulni, nehogy miattam jöjjön újabb köhögőroham. Sőt, még mantráztam is – isten híján – omnamahshivaya egy belégzés, omnamahshivaya egy kilégzés. Amíg jól csinálom, nem köhög. Egyelőre kétszer rontottam.

Osztálytalálkozgatás

| hegyizsolt

osztalytaliMegvolt az idei középsulis találkozónk is. Fogyadozó létszámmal, javarészt a kemény mag, már persze aki magát annak mondja, gondolja. Vicces, hogy az osztály amíg aktívan üzemelt, nem volt sem jó, se összetartó, tipikus budapesti szakközép csak, klikkekkel, csapódókkal, le- és kimaradókkal. Aztán mára ez más árnyalatot kapott, ha nem is vajszínűt, de történeteink mégis úgy próbálják mutatni, mintha jóban lettünk volna régen is. Hazudgatunk, lelkünk rajta.

Két év múlva lesz a 30. részint ebből is adódik, hogy nem voltunk sokan, talán a fele csak. Szakmában – 608-as RTV műszerész – egy maradt mutatóban. Rajta kívül ott volt a bitvadász, a bugyikereskedő, az ingatlanos, az örök alkalmazott, a lázadó papa, a fodrász – többé-kevésbé sikeresnek rajzolt sorsokkal boldog emberek, de mégis szinte mind kompenzál, rablómesél, viszi a prímet lazán, miközben a csöndesebbje figyeli a szónokot. Elgondolkodom. Mit keresek én itt?

Közben tanulok új szavakat, a nagyikorúakra bukó a GILF, a menő szemüveg a SPY, szóval nem haszontalan az este, csak elszomorítóan unalmas. Biztos bennem van a hiba, mert vicces a néger nőre vágyakozás, a zsabós divattervező kreálta hófehér ing a deszkás shorthoz, és értem én azt is, hogy kevés valós közös téma akad egy amúgy legfeljebb évente összejáró csapatban, de ez így mégis vékony és szánalmas is. Pocsékolt idő.

Nem volt kedvem berúgni, unalmamban kötözködőre vettem, értetlenkedve kérdezgettem, főleg magam szórakoztatására mélyinterjúztam a miértekről. Hogy tényleg ennyi van csak a fejekben? És ha sikeres, ha van pénz, autó és hatalom a bombatestű bringa mellé, akkor mindehhez miért kötelező kellék a még nagyobbat mondás, miért kell ezt a mindent valami kőproli zsírpapírba csomagolni? Vagy még sincs minden annyira rendben, mert apa kidobta a málhazsákba gyűjtött gyerekkort, amit ebay-en kell mindegy mennyiért pótolni? A bombázó nőtárs ne dolgozzon, inkább tartsuk el, hogy meglegyen a függőség? Kopaszodó fejhez meg szexi a borosta?

Hazafelé egyik kevéssé sikeres fiúval gyalogoltunk az akácillatú lakótelepen, nekem levezetés, neki az olcsóság kényszere a séta. Kérdeztem, mi van vele, fél füllel hallottam a pletykát, de mesélné-e hogy él? És elmondta, amit a buliban senki se akart hallani, hogy romként félkésznek hagyott házikón negyvenmilliós hitellel, két SNI-s gyerekkel az asszonyka mellé új férfi költözött, ő gürizik, folytatná az építést, csak már nincs kinek és minek, gyerekei hangolva ellene, és csak mondta, és mondta és alig lehetett más szavam rá okos, mint hogy megdögleni nem érdemes értük, mert megköszönni senki se fogja, hagyj csapot-papot és élvezd, ami még hátra van. És láttam könnyekkel küszködik, de érti, persze, csak a két gyerek… Aztán ő tovább a kertvárosba, én balra el haza.

Hát, fiúk, ettem is, ittam is, vigadtam is veletek, de ha csak ennyi fér bele, mint amit vetítettünk este a semmiről, akkor inkább ne szóljatok, a harmincadikat majd itthon nem ünneplem. Viszlát, és kösz a halakat!

Cukrom, cukrom

| hegyizsolt

cukrom

Pár éve már tudom, hogy nincs rendben a cukrom, hogy előbb magasabb, majd tartósan magas volt az értékem, terhelésesen is, meg úgy a mindennapi életben is, ezért szedtem is gyógyszert rá, de olyan nagyon nem foglalkoztam vele. Aztán december elején elkezdtek érdekes bőrgyógyászati tüneteim lenni, még az is megfordult a fejemben, hogy tényleg valami bőrbetegséget szedtem össze, bár a képletből hiányzott a hol, kitől, miért, épp ezért kezdtem a neten böngészni, és felmerült bennem a gyanú, hogy hátha a cukorbetegséggel összefüggő változásról vagy tünetről van szó. Mivel van cukormérőm, így a dolog egyszerű volt: megkerestem, megmértem, és 11 fölötti értéket mutatott a gép. Na, másnap is megmértem, az se volt jó, felhívtam a dokit, aki duplájára emelte a gyógyszerem, és egy újat is bevetett, és kérte, hogy napi kétszer mérjem, mi a helyzet.

Nem olcsó játék a cukorbaj, főleg azóta nem, hogy a kormány a kettes típusú diabéteszesektől megvonta a támogatását a mérőcsíkoknak. Tehát azon túl, hogy eleve megnő az étkezésre fordított összeg, hogy a gyógyszered se olcsó, még fizetheted teljes áron a tesztcsíkokat is. Hogy fogalmunk legyen a dologról, kerekítve egy 50 db-os csomag 5000 Ft. Azaz  a mérésed minimum napi 100 forint, de ha korrekt akarsz lenni, és hétszer mérni, akkor az már 300 fölött lesz. Hát persze nem ez vág földhöz, mondhatod, de azért másra is tudnám költeni ezt a pénzt.

A cukorbeteg valami fura okból bűnösként van kezelve. Drága az orvosság, fogyatékként kell megélni, ha nem nagyon szeretnél az életmódodon változtatni, azaz kell az édesség emléke, pokoli áron vehetsz csokit, miegyebet, miközben az élelmezési kérdésed eleve nehezedik. Cukrosnak lenni nem vicces, nem jó. Úgyhogy elkezdtem egy életmódváltást.

Először is búcsút intettem a kólának. Jó, mondhatod, igyál zérós vagy lájt kólát, de bocsánat, azok íze órákkal a fogyasztás után is pokoli emléket hagy a számban, emberi fogyasztásra nem alkalmasak. Úgyhogy inkább nem kell. Helyette teát iszom, főleg gyümölcsteát, néha zöldet vagy feketét, más folyadékot nem. Aztán a csokizós korszaknak is lőttek, amit nassként megengedek magamnak, az a 70%-os vagy afölötti Lindt, abból is egy negyed kocka. És az se minden nap. És elkezdtem az étkezésemre is figyelni, fogyni kell. 113,5 kg-ról indultam, most 109-nél tartok.

A legnehezebb az innivaló megoldása volt. Tea cukor nélkül? Nem is csak az íze, hanem az, hogy pepecselni kell vele, hogy nem áll rendelkezésre mindig, azaz az egész valami maceraként indult, és meg kell mondjam, még ma sem tökéletes a rutinja. A kaja nem annyira nehéz ügy, fele annyit kell enni, mint eddig és kész. Fehér kenyeret eddig sem ettem, a félbarnát, rozsot meg nem tudom elhagyni. Egy hónap telt el, már látni, hogy a dolog működik, az értékeim javulnak, talán lassan stabilizálódnak is.

Ami még segített, az a telefonom. Van rá okos alkalmazás, ami a netre varázsolja az értékeket, és látni táblázatban, mi történt az elmúlt időben. És ez inspirálóan hat. Úgyhogy azt javaslom, hogy ha van hasonló bajod és kell a motiváció, az okostelefonod segíthet. A fenti táblázat a napi cukorértékeim ingadozásait mutatja, és a 26%-os csökkenés az átlagban az, ami jókedvre derített ma.

Első megérzés

| hegyizsolt

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy igenis az első megérzésre kell támaszkodni, nem szabad azt gondolni, hogy na, ez csak előítélet és majd az idő kiforogja a dolgokat, majd idővel más lesz. Ez éppúgy igaz helyzetekre is, de leginkább emberekre. Meglátni és megszeretni – így valahogy, vagy fordítva, meglátni és furcsán érezni magam. Ez működik. És ha figyelek rá, megspórolhatok sok felesleges kört. Első blikkre jön általában egy érzés, ez nem tudom, mitől függ és mi adja. De általában elsőre jön. És akármi is történik közben, igazolódik, hogy az első benyomás az, ami tuti. Nem, nem a külsőség, tehát hogy szép-e a szoknyája vagy megcsináltatta a haját, vagy borotválkozott. Nem. Ennél mélyebbről jön.

Az utóbbi időben nem egy olyan helyzet volt, amikor utólag visszaidézve elsőre se stimmelt valami, csak nem tudtam konkrétan, hogy mi. És kiderült, hogy hiába nyomtam el az érzést, de akkor volt igaz, az volt igaz. A többi maszlag. Persze ehhez a fogalmak meghatározását is át kell tudni hágni. A vonzó az nem azt jelenti, hogy szép, szexi, izgató vagy ilyesmi, ami a köznapi értelemre rakódott, hanem az, hogy van valami, ami miatt az a dolog vagy az az ember könnyen hozható közös hullámhosszra. Még akkor is, ha teljesen más irányból jön, vagy más kör. És ennek ellentéte az, amikor elvileg minden azt mutatná, hogy frankó, sőt, esetleg még a háttérinfók is rásegítenének, és mégse, és eltelik egy év vagy akár több és kiderül, hogy de bizony az az első pillanat volt a meghatározó, és arra lehetett volna figyelni.

Ja, kiegészítés: az elég érdekes, hogy ezen a nyomon haladva azokkal van a probléma mindig, azok kóstolgatnak és azok a legkritikusabbak, akikről azt gondolná az ember, hogy ismeri, haver, netbarát és emiatt jobban ért vagy jobban figyel rám. Nem, ezekben is igaz ez a fenti képlet, hogy persze ennek van esélye, hogy jobban figyel, de annak se kevés, hogy belül hiszi magát a körön és ezért többet enged meg magának, és elvárja, hogy ő különlegesen legyen kezelve, ami ha nem várná, meg is volna. És aztán nem elég, hogy az elvárás nem teljesülhet, de kiderül, hogy a legnagyobb ellenlábassá válhat, épp azért, mert egy ideig az ember úgy bánt vele, úgy vette, hogy haver, és neki mást is elmond. No, csak ennyi, mintegy jegyzet magamnak, hogy figyelni kell az első benyomásra. És óvatosabban a haverokkal, van köztük ellendrukker is.

Steve Jobs

| hegyizsolt

filatori_steve

Nem akarok se víziókról, se hasnyálmirigyrákról, se semmi olyanról szólni, amit már mindenki ezerszer leírt. Olvastam cikkeket, blogokat, kommenteket, meséket, hogy például valakinek a laptopja a hír hallatára felébredt picit az alvásból, majd visszaaludt – inkább írok arról, hogy lett nekem Macintosh számítógépem.

Régóta dolgoztam mindenféle vasakon, 386-os volt az első, megvoltam velük. Aztán egyre több barátom kezdett mesélni róla, hogy nem a windows pc kombináció a világ teteje, hogy van egy másik metódus, a Macintosh. És hogy az csak grafikus, és nincs DOS, és nincs kékhalál, semmi nincs, ami a windows rendszerben tönkreteszi az ember életét. Könyvtördelő voltam akkoriban, igyekeztem a magam módján stabil rendszert összerakni, NT 4.0-ás Windowsig jutottam, de azért párszor az is meghalt, én meg nem voltam gondos annyira, hogy minden percben mentsek, így nem egyszer fordult elő, hogy egész napos munka veszett kárba. Éreztem, kell nekem egy ilyen gép.

Aztán egyszer egy munka kapcsán új nyomdába kellett mennem, ott láttam élőben először Mac-et. Nem is értettem. Hogy lehet így? És egyben a monitor meg a gép. Ez jó? És mennyibe kerül? Jézusmária, annyi pénz nincs. De onnantól minden munkából félretettem, titokban, negyedét-felét a pénzeknek. És gyúrtam Demetert, hogy nekem ez kell. Egészen a hattyú haláláig tökéletesítettem azt, hogy kell előadni a munkakörülményeim tarthatatlanságát, hogy de hát lássa be, az élet kín, szenvedés és végeérhetetlen pusztaság Macintosh nélkül. És végül győztem.

G3-as kék-fehér „fülesszatyor”. ZIP drive. Classic 8.6-os rendszer. És a nyugalom, az öröm. Újra jó dolgozni. Gyors. És nincsenek hülye üzenetek, vírusok, semmi olyan, amitől retteg a profi user.

Aztán lett Titanium laptop, aztán vívás a hazai forgalmazóval, amiből lettek komoly konfliktusok, helyzetek, amiket nem kíván az ember, részletezni se érdemes, szóval a lényeg, a gyakorlati élet az Apple oldalán se mindig fenékig tejfel. Jártam a magyar mac fórumba is, aztán már nem, mert meguntam a sok professzort. Kerülöm az apple fanatikusokat, mert fárasztanak. De ma is Apple gépen dolgozom, és amíg megtehetem, ez így is marad. Akkor is, ha emiatt hülyének néznek. Mindegy. Mert Jobs valóban tudott valamit, ami közel járt a fekete mágiához.

A kép a szentendrei HÉV filatorigát megállójánál látható, Taker készítette. Picsogás helyett így kell emlékezni, cselekvően. Gratulálok a rajzolónak. Remélem, tovább fennmarad a rajza, mint az Örsön a kedvencem, a Piedone stencil.

Flashback

| hegyizsolt

Az elmúlt napok visszavittek jópár évtizedet. Nincs semmiféle évforduló, vagy ilyesmi, nem is szoktam magamon sokat gondolkodni, főleg tennivalós időkben nem, de most valahogy visszajöttek dolgok. Arrafelé kellett járnom, ahol felnőttem, ahová általánosba jártam, ahol a téren tornaóráink, néha rajzóráink voltak, és picit beleborzongtam abba az útba, amit bejártam. És pontosan tudom, hogy az a Zsolt, aki voltam mondjuk 18 évesen, sokat álmodozott, sokfelé kalandozott el, de az biztos, hogy az álmai és vágyai más utat mutattak, mint ahová eljutottam*. Nem értékelés, csak helyzetjelentés, vagy tényrögzítés szintjén, mindenesetre mintha leültem volna egy padra az akkori magam mellé.

Egyrészt akkor egy negyven éves faszi az öreg volt nekem. Tudom, akartam öregebb lenni, mert nem volt jó az a kötöttség, amiben éltem és azt hittem, hogy az idő az, ami ebben egyedül számít és majd segít. A zene volt minden alapja, sőt, nem is igazán zene, hanem a zenekar. A szöveg, a protestálás, a bújtatott szavak. Persze a képek is, Jelivel jártunk Matyiékhoz nagyítani, mai szemmel igencsak kevésbé érdekes képeket. Gyártelep, vasúti sín, roncstelep, falfirka, kőbányai anzix. Aztán voltak a barátságok, a koncertek, házi bulik, a nagy beszélgetések, a nagy stoppolások. Emlékszem, az volt a hitvallásunk, hogy mindent meg kell fogni, tapasztalni, saját bőrön érezni, semmit se szabad elfogadni mástól mondva.

Nagy utat tettem meg, szoktak ilyet mondani persze. Nem minősítem, hogy mi jó, nem dicsekszem vele, magamnak se, csak konstatálom, rögzítem a helyzetet. Cég, saját ház, kocsi, utazások, munkák, amikre büszke vagyok, sok tanulás, nem a szokott módon, nem iskolákban, de tanítóktól. Igen sokat kellett megfigyelni, hallgatni, elfogadni, átmosni magamon. Volt, ami könnyebben ment, volt, ami néha igen nehezen. Főleg az elfogadás.

Közben lettek halottaim, és olyanok is, akik bár élnek, de kiiktatódtak az életemből, legalábbis jó időre, az biztos. Sokáig volt, kinek elszámolni, de lassan ez is elkopik. Kár lenne álszerénynek lenni, hisz legfőképp magamnak rögzítem ezt a mostani pillanatképet. Egyre kevesebb ember van, akinek volna mit elszámolnom. Akik közel állnak, talán már nem is igénylik, hogy külső kontrollként nézzek rájuk. Tanulni persze most is van mit, de egy ideje újra erősödik a belső hang, hogy keressem meg Zsoltot, azt, aki útnak indult úgy húsz éve. Azt, aki hallgatag lett. Aki a másik Zsolt felszíne alatt lakik. Nem tudom, mikor jön el ennek az ideje, nem tudom, mi lesz a lökés hozzá, de talán lesz újabb minőségi lépés. Meglátjuk.

* Ide kell egy csillag, mert visszaolvasva félreérthető. Fentiek nem azt jelentik, hogy egy percig is akarnék lenni a régi Zsolt. Dehogy, isten ments. Arról van szó, hogy a régivel leülve egy padra a mostani elgondolkodik azon, hogy abból a régiből van-e olyan szelet, ami érdemes lehet arra, hogy időutazással a mába teleportálódjon, vagy sem. nagyonis jól elvagyok a mostani Zsolttal, az egy másik kérdés, hogy közeledik az az idő, amikor a mennyiségi változások minőségibe csapnak át. Megint.

Haláltánc

| hegyizsolt

halaltanc

Azt hiszem, ha úgy két hónap múlva túl leszek ezen a hajtáson, ami most van, akkor egy hétig nem ülök majd gép elé. Jó pár hónapja szkennelem Demeter életművét, egyre nehezebben haladok. Nem tudom, más hogy van vele, én nagy élvezettel játszottam azt a rejtvényt, amikor két szinte hasonló kép között kellett 2-3 eltérést megtalálni. Na, most is ezt játszom, csak nagyban, fotókkal. Vajon melyik lehet a valid – erről kell döntéseket hoznom, és annyira bele tudok feledkezni ebbe, hogy tegnap a görnyedős gubbasztós gép előttiségtől effektív hányingerem volt estére, ma pedig most kilenckor vettem észre, hogy talán ha egy pohár vízzel üzemeltem eddig. Nem panasznak szánom, mert kezem alatt a kellő technika, a képek zseniálisak, érdekes dolog foglalkozni velük, csak hát ekkora mennyiségben nem könnyű eligazodni. Van párszázezer negatív ugyanis.

Egy tanácsom van annak, aki fotózik: akár analóg, akár digitális, a készítéskor jelölje meg, mi az, ami használható és miből dolgozott, mikor csinálta a képet, hol, kiről, kinek, ha megjelent, hol jelent meg, satöbbi. Ezt utólag ugyanis nagyon nehéz megcsinálni. Most minden egyes negatívot kézbe kell venni, ami fontos, szkennelésre kerül, aztán a variációival együtt savmentes papírtasakba, az elektronikus anyag pedig archiválásra. Van még benne vagy 10 évnyi meló.

A nagyobbik baj, hogy lehet, hogy romlik a szemem. Elsumákolom egyelőre a szemészt, de ebből ha nem javul, ha nem csak fáradtság, szemüveg lesz. És az bajos. Nem elég, hogy süket vagyok nagyrészt, ha még vak is leszek, akkor az meg már hogy? És egy jó fogász is kéne, ha valaki tud ajánlani egyet, aki nem arany árban dolgozik, megbízható és nem szadista – bár szerintem minden fogász az -, szóljon. Félek tőlük nagyon. A fogorvos az, aki tulajdonképpen bármit megtehet a szádban, te legfeljebb a vállad vonhatod meg, ellenőrizni szinte lehetetlen ezt.

A kép Kötcsén készült, 2002 nyarán, Bächer Iván barátunk tiszteletére, akinek apja, Bächer Mihály zongorálta Liszt haláltáncát is, és második lett anno 56-ban a Liszt-versenyen. Ivánnal egybenyíló szobákban voltunk elszállásolva, mi előbb érkeztünk. Az ő szobájában szép fények voltak, Demeter ott készítette a képet az egyik ágyon. Mikor Iván megérkezett, mutatta neki Demeter, hogy milyen jó kis beállítást csinált, és hogy a kép neki készült. Iván éjjel a másik ágyon aludt, mellette a koponyák. Mindezt egy szociofotós táborban, ami a falu életét lett volna hivatott bemutatni, elég didaktikus, szájbarágós szervezéssel összeterelve neves fotósokat. Mire a többiek érkeztek, Demeter képei már kész voltak. A Haláltáncon kívül vittünk modelleket aktot csinálni, szóval igazán nem sikerült a beilleszkedés szocioék világába, de hát mit lehet tenni, egy ilyen dolog se ér annyit, hogy az ember kiforduljon önmagából, és mást kezdjen el csinálni, mint amihez kedve, késztetése van, főleg, ha a főcső-megmondóember jószerivel egy dilettáns becsvágyával és szakismeretével akarta uralni és irányítani a mezőnyt. Nem sikerült neki, asszem.

Castro

| hegyizsolt

Tudom, önző szempont, de sajnálom, hogy végéhez közeledik a Castro-korszak Kubában. Ugyanis az elkövetkező pár évben biztos nem tudok még odautazni, viszont sajnálnám elszalasztani azt a Kubát, ami Fidel kubája. ha ugyanis ő meghal, onnantól az erózió elkerülhetetlen. Tisztában vagyok vele, hogy mi ennek az egésznek a háttere, ki Castro, hányan kényszerültek emigrálni, hány embernek nem sikerült – tehát nem a diktatúrát sajnálom. A szegénység szabadságát sajnálom.

Így vesztettem el az NDK-t is, és Csehszlovákiát, valamint Jugoszláviát. Kamaszként, a nyolcvanas évek elején eldöntöttem, hogy ezekbe az országokba márpedig én nem megyek. A jézuspapucsos ndk-sok, a szandokanu mompracenu hulicská-bulicská tüdőfejű cseszkó lányok, és a szocioburzsuj színesbakelitlemezes, csokikrémes seftes jugók itteni megjelenése rettenetes és szánalmas volt egyszerre számomra. Kizárt volt, hogy én oda bármi okot leljek, hogy menni kelljen. Hiába hogy a cseh sör jó, hogy a jugó tenger, hogy az endéká (na oda nem tudok mástól előkapart indokot se, talán a bármire kapható lányok), nem és nem. És aztán Gorbacsov kinyitotta az ablakot, glasznoszty, peresztrojka, Horn Gyula meg az ajtót, és a nagy huzat sutty, kisöpört mindent. Tessék csak megnézni, hogy a vicces, huncut, de barátságos, legvidámabb szamizdat Magyarországból milyen unalmas, zárt agyú, kirekesztő hely lett. Hogy ne kelljen messze menni. Hát, ezért sajnálom Kubát is.

A szociotáborból Románia (jó, persze, Erdély is) és Bulgária volt meg. Ott háromszor is jártam, kétszer szülőkkel, egyszer osztálykiránduláson. Minden hiába, szerelmem Várna. A szülői vizitből Sumen maradt meg, leginkább valami jó kirándulás, a finom rántott hús. Az iskolai dzsembori pedig Várna, a bajszos nők a tömött Ikarus buszokon, a rádióból üvöltő Neoton Família, tehát az abszurd, és hogy első halálközeli élményem ott ért, mikor bele akartam fulladni a tengerbe (akart a franc, de nagy vihar volt). Aztán a második ilyen élmény majd ’86-ban Szovjetunió, Tulában, ahol ronggyá törtem apámék Wartburgját. Moszkvába indultunk kollégámmal, akivel mellesleg együtt zenéltünk – ez az út is nagy élmény volt, picit talán túl nagy is, majd egyszer megírom.

Így vesznek el hát a régi, nagy és kevésbé nagy dolgok, ez a globalizáció, az igazi. Amikor minden egyforma lesz, mindenütt ugyanaz a hajsampon, ugyanaz a fejkorpa. Ha izgalomra vágysz, lehet szervezni utazást mondjuk a csernobili erőműhöz, ahogy luciáék,  de ez más már. Ez részben retro, részben pedig mai kalandtúra. Amikor a Gum áruház polcain a valódi hiánygazdaság mesél, amikor mindezekből kifolyólag az emberek valóban megnyílnak előtted, mert nincs verseny, nincs szabad piac, ezért a tétje is az emberség, és nem a verseny a beszélgetésnek, az más. A vonatok kupéiban elfogyasztott borocska és sütemény olyan fiatalok ajándékaként, akik Moszkvából csak álmodni merhettek arról, hogy milyen lehet Budapest. Vagy Farkaslaka sara, öregasszonyok kendői, Udvarhely deszkapálinkája, vagy a füllesztő bolgár nyár, a kikötő, apró hal és sült krumpli halmokban a zsírpapíron, vagy a bulocska, a marozsennoj abrand, az Arbat fiataljai, a kitérdelt mackónadrág, a mahorka, vagy a zombi amerikai autók, az ötvenes évek chevijei, a fekete inges, gyöngyöző homlokú férfi, aki asztal mellől, szájában jóféle szivarral nézi kedvesét, ahogy testére tapadó olcsó, kézzel varrott ruhájában táncol, nos, ezek igen mulandó, tünékeny álomképek, amiket elmesélni is bajos lesz, ha egyáltalán rákérdez valaki majd, ha megmarad az emlékezet.