Osztálytalálkozgatás

osztalytaliMegvolt az idei középsulis találkozónk is. Fogyadozó létszámmal, javarészt a kemény mag, már persze aki magát annak mondja, gondolja. Vicces, hogy az osztály amíg aktívan üzemelt, nem volt sem jó, se összetartó, tipikus budapesti szakközép csak, klikkekkel, csapódókkal, le- és kimaradókkal. Aztán mára ez más árnyalatot kapott, ha nem is vajszínűt, de történeteink mégis úgy próbálják mutatni, mintha jóban lettünk volna régen is. Hazudgatunk, lelkünk rajta.

Két év múlva lesz a 30. részint ebből is adódik, hogy nem voltunk sokan, talán a fele csak. Szakmában – 608-as RTV műszerész – egy maradt mutatóban. Rajta kívül ott volt a bitvadász, a bugyikereskedő, az ingatlanos, az örök alkalmazott, a lázadó papa, a fodrász – többé-kevésbé sikeresnek rajzolt sorsokkal boldog emberek, de mégis szinte mind kompenzál, rablómesél, viszi a prímet lazán, miközben a csöndesebbje figyeli a szónokot. Elgondolkodom. Mit keresek én itt?

Közben tanulok új szavakat, a nagyikorúakra bukó a GILF, a menő szemüveg a SPY, szóval nem haszontalan az este, csak elszomorítóan unalmas. Biztos bennem van a hiba, mert vicces a néger nőre vágyakozás, a zsabós divattervező kreálta hófehér ing a deszkás shorthoz, és értem én azt is, hogy kevés valós közös téma akad egy amúgy legfeljebb évente összejáró csapatban, de ez így mégis vékony és szánalmas is. Pocsékolt idő.

Nem volt kedvem berúgni, unalmamban kötözködőre vettem, értetlenkedve kérdezgettem, főleg magam szórakoztatására mélyinterjúztam a miértekről. Hogy tényleg ennyi van csak a fejekben? És ha sikeres, ha van pénz, autó és hatalom a bombatestű bringa mellé, akkor mindehhez miért kötelező kellék a még nagyobbat mondás, miért kell ezt a mindent valami kőproli zsírpapírba csomagolni? Vagy még sincs minden annyira rendben, mert apa kidobta a málhazsákba gyűjtött gyerekkort, amit ebay-en kell mindegy mennyiért pótolni? A bombázó nőtárs ne dolgozzon, inkább tartsuk el, hogy meglegyen a függőség? Kopaszodó fejhez meg szexi a borosta?

Hazafelé egyik kevéssé sikeres fiúval gyalogoltunk az akácillatú lakótelepen, nekem levezetés, neki az olcsóság kényszere a séta. Kérdeztem, mi van vele, fél füllel hallottam a pletykát, de mesélné-e hogy él? És elmondta, amit a buliban senki se akart hallani, hogy romként félkésznek hagyott házikón negyvenmilliós hitellel, két SNI-s gyerekkel az asszonyka mellé új férfi költözött, ő gürizik, folytatná az építést, csak már nincs kinek és minek, gyerekei hangolva ellene, és csak mondta, és mondta és alig lehetett más szavam rá okos, mint hogy megdögleni nem érdemes értük, mert megköszönni senki se fogja, hagyj csapot-papot és élvezd, ami még hátra van. És láttam könnyekkel küszködik, de érti, persze, csak a két gyerek… Aztán ő tovább a kertvárosba, én balra el haza.

Hát, fiúk, ettem is, ittam is, vigadtam is veletek, de ha csak ennyi fér bele, mint amit vetítettünk este a semmiről, akkor inkább ne szóljatok, a harmincadikat majd itthon nem ünneplem. Viszlát, és kösz a halakat!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.