A barkács varázsa

2018-06-23-23.00.08

Ma fél napom azzal telt, hogy egy falra szerelhető Ikea szekrényt lejjebb tettem 20 centivel, a wifi routert pedig feljebb szintén ennyivel. Jó, a szekrény tele van technikával, külső lemezek, NAS, modem, minden, ami kell, ebből adódóan sok a kábel is, ezeket el kellett vezetni, és ha már, akkor persze adódott, hogy a riasztó irányítója sincs jó helyen, az is átkerült máshová, és amikor már azt hittem, minden kész, akkor derült ki, hogy a nyomtató hálózati kábele rövid lett – mondom, feljebb tettem a routert – emiatt szét kellett szedni a küszöböt, jó, nem érted, mondom akkor, azért, mert a küszöbsín alatt ment a kábele, de az le van csavarozva 8 csavarral, ami nem lenne baj, ha nem fúrtam volna át vele a zsinórt. De átfúrtam.

Ettől még működik, érti a fene, valószínű nem kell annyi érpár, amennyi egy ilyen madzagban van, de megint és újra átélhettem az exponenciális bajfokozódást. Ez nem nagyon bonyolult, ahogy fáradsz, úgy lesz előbb útban a szemetes, amit kivittél, kerül messzebb a fúrógép a kelleténél, fáj a térded, a könyököd alá kerül egy kis faldarab, ami persze szúrni fog, a legkisebb csavar esik a legmesszebb (majd hónapokkal később fogja a macska előkotorni éjjel), minden összeesküszik ellened, és a végén már csak káromkodsz, mint a Feketeországban Mucsi Zoltán. 

És külföldön ezt élvezik. Legalábbis a tévés DIY műsorokban minden flottul megy. Lehet, ennek az az oka, hogy ők kedvtelésből csinálják, mi spórolásból. Úgy, ahogy anno a víkendtelket is barkácsmód rakták össze, raklapból, lopott anyagból, fusiban. Ez nem változik, azt hiszem, akkor sem, ha már nálunk is vannak, akik szeretnek krétafestékkel festeni bútort, vagy kézzel batikolni, pulóvert kötni.

Nyilván más lenne a helyzet, ha lennének szakik, megfizethetőek és megbízhatóak, de mára ott tartunk, hogy egy festés-mázolásra nem találsz embert, akit igen, az úgy jön ki megnézni a munkát, hogy egy centit sem mér, a másik lézerrel számol, az eredmény bőven 7 számjegyű, a harmadik meg közli, nem vállalja el, mert nincs embere és szerszáma. A többi vissza se hív. Végül megoldod magad, barátokkal, még szerencse, hogy vannak, de két-három hét felújítás után megfogadod, hogy nem, ez az utolsó, soha többé egy szöget se versz be, nem hogy festeni, na nem, takarni, majd takarítani, négykézláb mászva körömkefével.

Itt mi most benne vagyunk, kábé a közepében, és várom a végét, de közben éjjelente elszáll az agyam, hogy akkor azt az indonéz szekrényt kékre vagy narancsra fessem-e át, mert így túl komor barnán, hogy az ágytakaró mi lenne, ha piros lenne, és a legbrutálisabb ötlet, hogy átfessem-e aranyra a kínai agyagkatonát, vagy pinkben lenne jobb. Egy ilyen őrületen túl vagyok, a sötétbarna üveges szekrény babakék lett, nem is sikerült rosszul, pedig a festékboltos, aki kikeverte a színt, át is vert, mert nem fedőfestékbe, hanem alapozóba keverte, holott nem ezt kértem. Ha legközelebb arra járok, majd felpanaszolom. Elvégre az ecset is tőlük van, meg a nájlom is, meg az az arany szpré, ami annyira izgatja a fantáziám.