közélet

Friss, új baloldalt!

| hegyizsolt

szivarvanyfegyver

Öt éve várunk arra, hogy mikor jön egy messiás a baloldalon, akinek végre  – hogy nagy szavakat használjak – baloldali értékei és eszméi vannak, aki végre nem a Fidesz kottájából képes csak játszani, aki nem valami ellen, hanem valamiért határozza meg magát, és nem csak formailag, nem csak szavakban, hanem programban és tettekben is. Lássuk, milyennek is kéne lennie egy baloldali vezetőnek és mit várnék egy magát baloldalinak tartó és hirdető párttól. Az alábbi pontok nem fontossági sorrendben íródtak.

  1. A párt vezetői és képviselői (parlamenti és önkormányzati egységesen) a fizetését, vagy annak jelentős részét jótékony célokra – éhezés, szegénység, menekültek – ajánlja fel, folyamatosan, nem kampányszerűen.
  2. A vezetőségében jól láthatóan, nem a huszadik sorban elbújtatva legyenek melegek, cigányok, és jobb összefoglaló szinoníma híján, színes bőrűek is. Nem dísznek, hanem hogy az ő gondolataikat és világlátásukat is aktívan képviseljék.
  3. Nem támogatja az egykulcsos adórendszert, mert az arra jó csak, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek.
  4. Nem támogatja a közmunkát, helyette kidolgozza a mindenkinek alanyi jogon járó alapjövedelmet, mivel a fejlődő világnak egyre kevesebb konkrét kétkezi munkásra lesz szüksége, a munka pedig jog és nem kötelesség, annak is életben kell tudnia maradni, aki kiszorul a munkaerőpiacról.
  5. Decentralizálja az oktatást és visszatér a bolognai rendszerhez úgy, hogy az oktatás bevételei belül maradjanak a rendszeren. Visszaadja az egyetemek autonómiáját és kidolgozza azt, hogy a szegény ingyen tanulhasson a gazdag pénzén.
  6. Megszünteti a szektorális különadókat, a bankok extra adóztatását, mert ezek mind a lakosságra hullanak vissza. Adókedvezményt ad azoknak a vállalkozásoknak és bankoknak, akik támogatják a leszakadó rétegeket, egészségügyet, oktatást.
  7. Megszüntet minden családi adókedvezményt, mert ez büntető azokra nézve, akik nem tudnak vagy akarnak családot alapítani, helyette visszaállítják a családtámogatást, de csak három gyerekig, az felett ez a támogatás megszűnik.
  8. Az ÁFA-t 20%-ra csökkenti, az alapvető élelmiszerekét pedig 0 %-ra.
  9. Egyszerűsíti a vállalkozás alapítást, és az adózást is, mert bár a vállalkozásoknak kell eltartania az államot, de ez csak akkor működik, ha a vállalkozások működnek.
  10. Leépíti a vízfejű közigazgatást, és minden minisztériumi szintű terület mellé rendel egy civil kontroll szervezetet is szavazati joggal. Egyáltalán és összességében a civil szférát maga mellé emeli a közigazgatásban, oktatásban, kultúrában, mindent velük, semmit nélkülük.
  11. Kiszáll az élsport finanszírozásából, őket a vállalkozások és bankok szponzorálják, a fennmaradó pénzt az egészségmegőrzésre és a tömegsportra költi.
  12. Mindenféle egyház támogatását megszünteti, az adózók által felajánlható 1+1%-ot összevonja, és csak civil szervezetek számára teszi kiutalhatóvá. Az egyházat, mint hobbitevékenységet pénzeljék a híveik.
  13. Átláthatóvá és számon kérhetővé teszi a pártfinanszírozást.
  14. Kutathatóvá és elérhetővé teszi az ügynökaktákat éppúgy, mint a titkos szerződéseket is.
  15. Alanyi jogként mindenkinek ingyen bocsát rendelkezésre háztartásonként egy internetkapcsolatot és az ügyintézést teljesen elektronikussá teszi.
  16. Visszaállítja a magánnyugdíj-pénztári rendszert.
  17. Moratóriumot vállal arra, hogy amíg az egészségügy, a nyugdíjkassza, az oktatás helyzete nem normalizálódik, addig nem finanszíroz államilag semmiféle új beruházást – értelemszerűen a felújítások és fenntartó beruházások nem esnek ebbe a körbe. Az energia beruházásokat (Paks2) felülvizsgálja, előnyben részesítve a megújuló energia szektort.
  18. Piacképes fizetést ad a tanároknak és az egészségügyben dolgozóknak. És itt a magyar piacról beszélek egyelőre természetesen.
  19. A kultúra finanszírozására az adóforintokból kiszámítható fix százalékot ad, aminek elosztását a civilekre bízza.
  20. A jelenlegi vezetőket elszámoltatja független bíróságon, külföldi megfigyelők részvételével, és amennyiben igazolódik a hűtlen kezelés, azok vagyonát elkobozza és a lemaradó-leszakadó területekre csoportosítja.
  21. Visszaállítja az Alkotmánybíróság és a bíróságok, rendvédelem hitelét és működőképességét, visszahív minden pártkatonát és helyükre civil szakértőket helyez.
  22. Elveszi az adóhatóságtól a büntető-szankcionáló hatalmat. 
  23. Megtervezi és belefog az euro bevezetésébe. 
  24. Visszaállítja a köztársaságot és az alaptörvény helyett az alkotmányt. 
  25. Az államfő megválasztását kiveszi az Országgyűlés kezéből úgy, hogy hivatalát csak civil személy tölthesse be.

Tudom, hogy sok dolog kimaradt, és nyilván kérdéses a finanszírozás is, de hiszem, hogy mindez vállalható és megvalósítható lenne, ha lenne hozzá közös akarat. Erre jelenleg egyetlen mostani ellenzéki pártban sem látom a potenciált. Viszont fentiek nélkül nem is lesz jövőnk.

Ki vigye át a túlsó partra

| hegyizsolt

pill

Olvasom az elégedetlenkedést a civil tüntetésszervezőkkel szemben, meg az ellenzékkel szemben, meleg szobákból, puha fotelekből. Nem szerettem a törit, így már csak a magam kedvéért is jöjjön egy ismétlő, türelmetlen feledékenyeknek.

Mi is volt 89 előtt? Lábvíz. Fusizás, maszektaxi, foximaxi. Néhány megszállott stencilezett. Vártuk a csodát. Vagy dehogy vártuk, bele voltunk törődve, hogy kék meg piros pirula útlevél, Gorenje hűtő a sógoroktól, téli szalámi gazdag gyereknek, banán, narancs télen. Ötéves tervek. 89-re ez nem miattunk és nem tőlünk dőlt be, hanem jórészt Csernobil és az olaj miatt, és mert Gorbacsov belátta, hogy nincs erő a (h)idegháborúra. Dereng valami, glasznoszty és peresztrojka? Ja, a Gyula meg ijedtében átengedte a jézus papucsosokat, otthonról haza.

Jöttünk temetni Cézárt, a többség ezt is a tévéből, a koporsók szimbolikusak voltak, vér az nem folyt. Az olyan undi, meg mi lesz a Skodával és a víkendházzal, ha szétlövik az utcát. Be voltunk szarva, lássuk be. Orbán üvöltött, senki se tudta, ki ez a szép szál legény, de kimondta, helyettünk, ruszkik haza!

Aztán lett ellenzéki kerekasztal. Akik körbeülték, főleg azzal voltak elfoglalva, hogy hogyan lehet a legjobban felosztani az MSZMP vagyonkát és ki lesz a vezér, aki átevez velünk a túlsó partra. És jött Antall, a tanárúr, aki elhitette, hogy jobban tudja nálunk, és majd ő meg a pártja, majd a nyugodt erő.

A román példa elég ijesztő volt, Ceausescu télikabátban Elenával, mi inkább rábíztuk a politikusokra, találják ki helyettünk, hogy milyen is a demokratikus berendezkedés. Annak kellett volna először büdösnek lenni, hogy nem volt semmi az ügynökökkel. Ebben nagy egyetértés volt új és régi garnitúra között. Na meg a párttörvényekben, székházakban, és hogy magukat kell először jól kistafirungolni. Az első pirulát bátran a pofájukba köptük, taxisblokád. Az ablakban kalimpáló Horváth Balázs vicces volt, mi? Jót nevettünk.

Az antalli időhúzós puha átmenet után logikus és szükségszerű volt a Bokros csomag, de Gyula belebukott, jól megbüntettük érte, második pirula, nem kérjük, kiköptük. Cserébe megkaptuk 98-ra koronaúsztatós Viktort, aki bebizonyította, hogy lehet a liberálisból is simán náciszagú naftalinkonzerv. Drogtörvény, Ezüsthajó, tébolyult Eperjes a vásznon milliárdokért. Útelágazódáshoz értünk 2002-re, örültünk Megyónak, hogy eltakarította a focihuligánt. Volt lágy kenyér, pénzeső, buli, de hiába. Újraéledt az ügynökmúlt, D206, mi meg adtuk az ájtatos elsőbálozót. Jött helyette Fletó. Agilis, gyorsbeszédű, fiatal, simán lenyomta Orbánt 2006-ban is. Kíváncsian vártuk, mi van akkor, ha valakinek nem négy, de nyolc évet adunk. Az őszödi őszinteségi roham lett volna a harmadik pirulához az ostya, de kiköptük. Segített a Kossuth Rádió, óránként ugyanazt a két mondatot szajkózva, a gerinces Sólyom László a morális válságban az ország dumájával, és már jöttek is a Kossuthra a mélymagyar vitézek, húgyszagban úszott Budapest. Feri táncolt, ahogy a lába bírta, próbálta, de a negyedik pirula sem kell, háromigenes népszavazás, és mi mertünk bátrak lenni: le a 300 forintos vizitdíjjal! Nem kell tandíj! Nem kell napidíj a kórházban! Ingyen kell minden, az istenit!

Bajnai csöndben próbálta beadni az ötödik pirulát az IMF hitellel, megtehette, tudta, hogy veszít, erre szerződött. Mi meg, mint egy Stockholm-szindrómás, vártuk Orbán messiást. Kétharmados, példátlan felhatalmazást kapott. Használta is, mint a sorozatvetőt. Alkotmányból az utca maradt meg, a köztársaságból már a tér sem, illiberális unotrodox pekidzs, ju nó? Akinek nem tetszett a rendszer, csinált magának Millát. Volt tüntetéses házi buli, félévente egy. Az MSZP a választások óta romokban, Feri újra aktív a nyugdíjasok között, visszajön Bajnai, a csodafegyver, majd ő és a Milla, gondoltuk. Összefogás!

Mesterházy felragasztotta a fejére Guy Fawkes maszkját, ő lett az ellenzék vezére, a többi térdre. Akkor már tudtuk rég, hogy nem lehet más a politika, úgyhogy szavazás helyett otthonról néztük az újabb bukást, kommentáltuk is a facebookon. És Viktor ugyan olyan kétharmaddal győzött újra, ami a valóságban egy negyed is alig, de gebinbe így is jó lesz neki még négy év, stadionostul, vidástul, lázárrogánszijjártóstul, persze. Következmények nélküli országban úgysem robban rájuk a terepjáró, nem véletlen vagyunk Mária országa ugye.

A többségnek 5 év kellett ahhoz, hogy kikapcsolja a köztévét, áthangoljon az RTL-re és kimenjen az utcára, nem kevésbé nemes céltól vezérelve, mint hogy ne legyen internetadó. Soroljuk csak, mi mindenért emeltünk szót az elmúlt 25 évben: benzinár, vizitdíj, netadó. Hol vannak a bős-nagymarosi magasztos eszmék, ugyan. Orbán takarodj, ennyi a varázsszó.

*

Hergeljük a cigányokat, az ország majdnem fele a létminimumon él, negyede konkrétan éhezik, emberek a templom előtt simán megfagyhatnak. Több, mint 1 millió ember disszidált. És bár két hónap se telt el az első mobiltelós vonulás óta, de már elvárjuk a civilektől, hogy minderre legyen megoldásuk, program, médiaképes arc, legyen párt is, hogy az ellenzék fogjon össze valahogy, mindegy hogyan, de legfőképp gyorsan!

Nem tudom, ki lesz a jóemberünk, aki elzavarja végre a diktátort. De van egy sejtésem, hogy azért nem kapunk programot senkitől, azért nem halljuk, hogy Orbán bukása után hogyan tovább, mert ember nincs, aki meg tudná jósolni, hogy a nép, az istenadta, vajon mennyit hajlandó elviselni az igazságból, lesz-e annyira bölcs és belátó, hogy végre lenyelje azokat a kurva pirulákat. Egyáltalán létezhet-e olyan ember, akinek hinni képesek vagyunk? Menni fog ez, vértelenül?

A letter from a freedom-loving citizen

| hegyizsolt

barack

Dear Mr. President Obama,

I have listened to your speech at Clinton Global Initiative. It is an ambivalent thing for me to hear about Hungary in the context you talked about but it is hopeful at the same time as without a viable and substantial opposition the only hope for survival is the work carried out by civilians. Media, education and the future of the people are trapped by the government, people are managed by fear, and despite the statement issued by Minister of Foreign Affairs and Trade appointed today „Hungarian is a freedom loving nation and would not tolerate any restrictions on its freedom” the fact is when people intimidated have to choose between freedom and livelihood, they rather give up freedom than lose their job. Hungary is not equal to the now governing Fidesz Party. The Hungarian state keeps it citizens in terror.

In 1956, an external power invaded Hungary, and a handful of freedom fighters hoped for the help of the United States which could do nothing because of the Suez crisis in order to avoid a possible conflict with the Soviet Union. Almost 60 years have passed, and your words today to us, freedom loving, liberal people persecuted in our own country, mean that we are not alone, we aren’t lost out of sight.

George Soros discontinued his support of the Hungarian civil sector more than 10 years ago in his belief that democracy is stable, it may not be corrupted. For the same reason has Radio Free Europe stop broadcasting as no-one would have assumed the old days may return. But the Orban regime re-elected in Hungary in 2014 undeterred by anything has destroyed all the checks and balances in order to enable the deployment of the totalitarian state.

There is real need in Soros’s support, in Radio Free Europe again, in civilian organizations working free from state intimidation in order to rebuild democracy. Therefore I ask you not only to listen to us but please support our civil society initiatives to remain independent by receiving support from abroad.

Kedves Obama Elnök úr,
hallottam beszédét, amit a Clinton Globális Kezdeményezés tanácskozásán mondott. Ambivalens dolog Magyarországról az Ön által említett kontextusban hallani, de egyben reményt keltő is, hiszen Magyarország számára – működőképes és jelentős támogatottságú ellenzék nélkül – jelen pillanatban semmi más nem maradt a túlélésre, mint az a munka, amit a civilek végeznek. A média, az oktatás, az emberek jövője a kormány fogságában van, fortélyos félelem igazgat, és bár a frissen kinevezett külügyminiszterünk szerint „A magyar nép egy szabadságszerető nép, ezért nem viselné el szabadságának semmilyen korlátozását”, a valóság ezzel szemben az, hogy a megfélemlített emberek ha választaniuk kell a szabadság és a megélhetés között, inkább lemondanak az előbbiről, csak ne kerüljenek utcára. Magyarország nem egyenlő a Fidesszel. Az államapparátus terror alatt tartja az országot.

1956-ban külső hatalom szállta meg Magyarországot, és a maroknyi szabadságharcos várta az Egyesült Államok segítségét, aki a Szuezi válság okán sem, és a Szovjetunióval egy esetleges konfliktus miatt sem tehetett semmit. Lassan 60 év telt el, és az Ön szavai ma többet jelentenek a szabadságszerető, de hazájában üldözött liberális emberek számára, azt, hogy nem vagyunk egyedül, hogy figyelnek ránk.

Soros György abban a hitben hagyott fel a civil szféra támogatásával több mint 10 éve, hogy a demokrácia stabil, nem kezdheti ki azt semmi. Ezért szűnt meg a Szabad Európa Rádió adása is, mindenki azt gondolta, hogy nem térhetnek vissza a régi idők. De a 2014-ben újraválasztott rezsim ma Magyarországon nem riad vissza semmitől, minden féket és ellensúlyt felszámoltak, nincs már akadálya a totális állam kiépítésének.

Szükség volna újra Sorosra, a Szabad Európa Rádióra, olyan civil szigetekre, ahol az állam vegzálásáról és megfélemlítésétől mentesen lehet dolgozni és újraépíteni a demokráciát. Kérem tehát Önt, ne csak figyeljen ránk, de segítsen minket abban, hogy a civil kezdeményezések függetlenek maradhassanak, támogatást kaphassanak külföldről.

A büszkemagyarokhoz

| hegyizsolt

Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok! – hallom és olvasom a szót, és elérkezettnek érzem az időt ahhoz, hogy leírjam: arra hogy magyar vagyok, nem lehetek büszke.

Nem azért, mert erre a jobboldaliak szoktak azok lenni, hanem egyszerűen nyelvileg-fogalmilag lehetetlenség. Ugyanis magyarnak lenni, bár szoktam volt mondani, karmikus kihívás, de önmagában nem teljesítmény. Vagyunk vagy 15 millióan mondjuk, akik magyarok. És? Ilyen elven büszke lehetek arra is, hogy férfi vagyok. Vagy hogy 180 centi magas. Egyikért se tettem semmit, kaptam, beleszülettem, így alakult.

Az ember a teljesítményére lehet büszke. Sajátjára legfőképp, aztán ha az nincs, akkor a máséra. De még az is kevés nyelvileg, hogy ha azt mondom, hogy büszke vagyok a magyar sportolókra. Mert példás apukák? Vagy mert ügyes sofőrök? Nem. Tehát büszke ebben az esetben is csak a magyar sportolók sporteredményeire lehetek, de úgy gondolom, még ez is túl tág kör, hiszen nem minden sportoló nem minden eredményére lehet az ember büszke. De kábé ez már elfogadható.

Aki büszke lehet arra, hogy magyar, az az, aki ezért tett is valamit. Például mondjuk a kínai boltos, aki nyelvvizsgázott és megszerezte az állampolgárságot, tanult és teljesített. Ő mondhat ilyet, hogy büszke arra, hogy magyar, de igazán ő sem valami ködös összetartozásélmény alapján lesz az, hanem egyéni teljesítménye okán.

A magyar az nem minőségjelző, főleg nem valami extra, másban nem rejlő dologé. Büszke magyar, az csak más ellenében lehet, egy tóthoz vagy románhoz képest, és nyilván, hiszen épp ez benne a lényeg, hogy egy zsidóhoz vagy cigányhoz képest. Mert erre találták ki, a büszkemagyar az ellenmagyar, irredenta-light.

Mellesleg ez az egész hungarikumos izé is ezért nem működik. Mert ha azt mondom, hogy magyar áru, az önmagában nem jelent mást, mint hogy az ország határain belül készül, mondjuk az ország határain belüli termékből, mondjuk magyar emberek kezei által. Bizonytalan vagyok benne, hogy ezek mind teljesülnek-e, amikor mondjuk pálinkát iszom, almát vagy kolbászt eszem, de meghatározásnak jó lesz. De minden magyar pálinka jó? Nem, a többsége szörnyeteg. Minden kolbászunk finom? Fenét, a java inas zsírkupac. Tehát ha azt mondom, vegyél magyar árut, azzal nem mondtam ki azt, hogy mert azzal a minőség is házhoz jön. Lehet, de egyáltalán nem biztos. Az, hogy egy alma magyar, önmagában nem jelzi, hogy jó is. És itt most nem csak az a kérdés, hogy a címke mire raggatható, és hogy elég szigorú-e a zsűri. Hanem hogy a magyar alma magyarsága épp annyit ér, mint a lengyel alma lengyelsége. Ettől egyik se jobb vagy rosszabb. Amitől meg igen, az nem országfüggő, mert hogy nincs olyan dolog, ami attól lenne jó vagy rossz, hogy melyik nép kezei közül esik ki.

Legyünk büszkék, mert a gyerek 160 centit ugrott a tornaórán, vagy mert felvették az egyetemre, vagy legyünk büszkék, mert jól sikerült a pörkölt a bulin. Legyünk büszkék akár egy dalfesztivál győztesére, de úgy legyünk büszkék, hogy más büszkeségét is képesek legyünk elfogadni. A jobboldal a kokárdára szúrt nagymagyar büszkeségével kört rajzol, amibe majd ő megmondja, ki tartozhat bele és ki nem – nem kell teljesítmény hozzá, csak hangerő. Erre jó, ennyit jelent csak. Önmeghatározás valakik ellen, harcállás, befeszült arccal, felcsapott orral.

walesa

Van egy kép itt. Lech Wałęsa és Wojciech Jaruzelski kezet fognak. Ismerve a lengyel történelmet, főképp kettejük pályájának találkozását, a kép legalábbis beszédes. Nem tudom, mi járt a fejükben. De a kép okán mégis valami olyan következtetésre jutottam, hogy talán az, hogy lengyelek, náluk nem kikölcsönzött pántlika a ruhatárból, nem szitokszó és nem egymás elleni jelzős szerkezet. Mindketten akartak valamit, de talán egymás lengyelségét nem vonták kétségbe. Büszkemagyarok, mi meddig várunk még a kiegyezésre?

Levél egy antikommunistának

| hegyizsolt

20150818elo-emlekma-nemet-megszallas-aldozatainak9

Tisztelt Miniszerelnök úr!
Publikálásra került az ön Dávid Katalin professzor asszonynak írott levele a német megszállás emlékművével kapcsolatban, és ez a válaszlevél két kérdésben kényszerített arra, hogy írjak önnek. Egyik sem művészettörténeti és nem is esztétikai kérdés, de úgy vélem, mindkét kérdés fontos és magyarázza azt, amit ön látszólag nem ért, mivel a tervekre adott reakciót olcsó politikai lökdösődésnek aposztrofálja, holott a probléma mélyebben gyökeredzik.

Az első kérdés az emlékmű tényét érinti. Mi az az indok, ami önt oly nagyon sürgeti, hogy mértéket vesztve hagyja, hogy rendőrök vigyék el a tüntetőket? Miért nem akar konszenzust, vagy legalábbis párbeszédet, miért nem tartja magát ahhoz az ígéretéhez, hogy a választások után az emlékmű kérdését szélesebb szakmai nyilvánosság előtt tárgyalják? Ugyanis annak eldöntéséhez, amiről levelében beszél, hogy ez az emlékmű mennyiben és hogyan képes egy problémakörre jól reflektálni, mivel emlékművet jószerivel az örökkévalónak épít az ember, időre és türelemre lenne szükség az ön részéről. Ez nem egy Nemzeti Színház, amire mondhatja, hogy ízlés kérdése, hogy szépnek látjuk-e, feledve a színházi tér technikai alkalmasságának kérdését, ez a szoborcsoport kényes kérdésre kíván választ adni, azt pedig nem lehet gumibotok árnyékában megtalálni. Nem elég jó szándékúnak lenni, annak is kell látszani. Kapott újabb négy évet, nem kergeti a tatár, hova tetszik sietni?

A második kérdés a levél végén említett radikális antikommunista attitűd, mint korosztályi önmeghatározás. Elnézését kell kérnem, de tudva, hogy azonos korosztályhoz tartozunk, meg kell önt cáfoljam: a mi korosztályunk nem radikálisan antikommunista. Lehet, hogy az ön kollégiumi társai azok, de azért ebből ne tessen messzemenő következtetéseket levonni. Én például antifasiszta vagyok. És mint ilyen, azt is gondolom, hogy a Vörös Hadsereg nélkül nem lett volna elképzelhető a fasizmus feletti győzelem. Mindezt annak tudatában állítom, hogy tudom, hogy ez a hadsereg is követett el borzalmakat, és tudok a Gulágról is, de mindezek együtt színesítik a képet, és mint a csákvári diszkóban a helyszínelésnél, fontos, hogy kiderüljön, kié volt az első pofon. És az bizony a fasisztáké volt.

Azt, ahogy ön a hatalmat gyakorolja, az utókor fogja helyén kezelni kellő távolságból, mi itt most csak megéljük, jól, rosszul, függően attól, hogy a politikai árok melyik oldalán állunk, vagy hogy a hatalom melyik oldalára állított minket. Igen, a hatalom, mert azzal, hogy önök az antikommunista harcukban nem ismernek mértéket, elérték mára, hogy Magyarországon  baloldalinak lenni bűn, legalábbis önök szerint az. És ez legalább akkora hiba az önök részéről, mint a 2006-os események idején a huligánok és a jobboldaliak összemosása volt. Annak hatása a Jobbikban csúcsosodik ma, az ön antikommunista retorikájáé jóllehet a szélsőbalban fog. Egyik sem alkalmas arra, hogy nyugodt közéleti és közérzeti helyzetet teremtsen. Vagy utcai harcokat akar?

Orbán úr, amíg ön Mécs Imrét vegzálja, amíg elképzelhetetlennek tartja az ellenzékkel  tárgyalóasztalhoz ülni, vagy a szakmával bármely kérdésben, addig itt nem lesz béke. Ön megépítheti az ön elképzelésének oly kedves emlékművét, de félek tőle, hogy ezzel csak egyfajta szellemi berlini falat épít. Ön karantént akar a baloldalnak és lássuk be, a gyenge ellenzéki pártokkal szemben most nincs is nehéz dolga. De nem ők, hanem mi fogunk a torkán akadni, antifasiszták, baloldaliak, szabadságpárti gondolkodók. Akármi módon is zsonglőrködnek a számokkal, az ország több mint kétharmada nem szavazott önre. Talán nem véletlenül. Mert ahhoz, hogy államférfi legyen, önből hiányzik az egyik legnemesebb keresztényi erény, a megbocsátás kegyelme. Önt a saját radikális antikommunizmusa tartja fogságban. Ilyen attitűddel legfeljebb a szélsőjobbnál lehet ön népszerű, mert ez már a mérsékelt konzervatív oldalon sem divat.

Orbán úr, ön egypártrendszert épít. Lelke rajta, megteheti. Minden eszközt megteremtett hozzá, bíróságokat, ügyészséget, belügyet és külügyet etet kézből. És ők szolgálják is önt. Félelemből. Kádári egypártrendszert épít, mert ebben szocializálódott. Ezt ismeri. De emlékeztetem rá, hogy félelemből még sosem születtek tartós eredmények. És akármilyen is volt, az elmúlt húsz békeév nyomtalanul nem múlik el, mert bár kényelmes nép a magyar, de nem felejt. Építhet stadiont vagy emlékműveket magának, bizalmat már sosem fog. Pedig ez lett volna a dolga, és túlélésének egyetlen záloga.

Irány 84!

| hegyizsolt

fideszbeA választásokig lehetett hinni, bízni az irrealitásban, hogy a darabjaira hullott, és darabjaiban főleg egymással vitában álló, szellemi bázisát adó értelmiségi elitje által sem támogatott ellenzéki összefogás valami csoda folytán, talán, mégis, főképp nem saját erejéből, nem értelmes programja által, egységes és érthető jövőkép és önmeghatározás híján inkább dacból, és a Fidesz által dobott gumicsontokon rágódva győzni fog. Tudom, hülye egy hit, szürealitásában veri a szeplőtelen fogantatást is, de az ember már csak olyan, hogy szeret bízni, hinni, vakon is. Ha nem így lenne, bezárnának a kaszinók, a lottózók, a templomok, de még a patikák bevétele is töredékére csökkenne. Azonban a választások elmúltak, túl vagyunk, győzött a realitás, a hit ideje lejárt. Legalábbis a baloldalon, mert jobbosoknak maradt a békemenetes, EU-ellenes, Putyin-barát világ, és ahhoz, hogy ezt valaki csont nélkül bevegye, ahhoz kell aztán a vakhit piszkosul, máshogy az se megy, csak agy nélkül, zsigerből. Nekik a magyar nem egy embercsoport, nem azonos nyelvet beszélők köre, nem is a nemzet szimpla spirituális kapcsolódása, hanem a minőség, a faji felsőbbrendűség jelzője. Nekik legyen mondva, persze, rájuk kell csak nézni. És mégis azt mondom, be kell lépni a Fideszbe!

Feljebb toltad a szemüveged, félrenyelted a teát, barátom? Nyugi, nem olyan bonyolult, elmagyarázom, csak tekerjük vissza a diavetítőt 89 előttre. Hogy is volt? Emlékszel? Bementünk a suliba, tudtuk, hogy Zalánka néni egy rémes boszorkány és nem szakmai tehetsége által lett igazgatóhelyettes, hanem a párthűsége miatt. És mit tanított? Történelmet. Ahogy ma a jobbikos fogja óvni a kultúrát és oktatást, igen, pont úgy. És mi bejártunk az óráira, igyekeztünk szája íze szerint fel is készülni, majd este mentünk Rajkék közé állat ejtve figyelni, hogy is volt 56, aztán párna alatt hallgattuk a Szabad Európát akkor is, ha anyánk félt a szomszédoktól. Vagy később a görög menekült családból származó töri-orosz szakos osztályfőnök, aki bár miután meglátott piros hajjal, közölte, hogy “Hegyi, maga nem fog leérettségizni”, de kettessel mégis sikerült, hála a negyedik tételhúzatás után már a dolgot nagyon unó elnöknek. Túléltük, ép ésszel, ahogy a március 15-i hülye ünnepélyeket is a Pataky moziban – ma ATV, ami bizonyítja, hogy a géniusz lócinak is van humorérzéke – vagy később, miután ellógtunk ezekről a ledarált petőfi-hevületes borzalmakról és megismerkedtünk a vízágyúval, na azt is túl, estére a ruha megszáradt, mehettünk a Rádayba koncertre. Vagy a PeCsába. Sőt, nem csak túléltük, de valamit megtanultunk, amit a mai fiatalok talán inkább a reklámok és a bulvár világából ismernek: olvasni a sorok között. Ja, más volt a tétje, mint nekik, de a működés kábé ugyanaz.

Aztán jött a munkahely, a köpcös, kopaszodó főnökkel, akinek a víkendházához nekünk kellett az aktuális baromságokat munkaidőben legyártani, legyen szó a kerti budi automata világításkapcsolójáról vagy a távirányítós pecafelszerelésről, mindegy. Csináltuk, röhögtünk, sőt, még névnapoztunk is vele, a pár kör ingyensört mint egyfajta költségtérítést fogtuk fel, és bár ideológiailag ő is picit labilis volt, de azért mikor Gorbacsov fejét formáztam meg szilikongumiból, akkor ő is kilátásba helyezte, hogy nem érem meg az 5 éves törzsgárda tagságot, ha így folytatom. Nem lett igaza, a hatodik évben rúgtak ki. De addig is, ha nem volt a műhelyben, építettünk rádiót, írtunk novellákat, sütöttünk vagy 300 palacsintát ebédre a többieknek, Sanyi kaktuszokat termesztett fóliasátorban, és munka után miénk volt a kábeltartó pince, ott volt a próbahely, lehetett zörögni az elektro-punkkal késő estig.

Ez a múlt, amit nem csak túlélni segített a passzív ellenállás, de az így szövődő barátságok ereje jól jött akkor is, amikor az – bár Gorbacsov nélkül nem ment volna – belülről szétesett. Elmarta kötőelemeit a humor,  a szocialista erkölcs, a szamizdat, és az underground. És ha visszafordítjuk fejünket a mába, ellenzék híján nincs más esélyünk ma sem. Látható, az MSZP vezetése magával van elfoglalva, a kisebbekkel együtt fel se fogta a harmadik pofon erejét, ácsingóznak tovább a bérszámfejtésen a mesterházik, gyurcsányok, fodorok, a szellemi elit havashenrik-féle csapata ATV-stől, klubrádióstul siratja sosemvolt szüzességét. Minek? És ha nekik csak ennyire futja, garantálom, hogy 2017-re fognak eljutni oda, hogy esetleg elzavarnak egy megyei vezetőt megújulás címén és majd valami antikvára cserélik a tipográfiát a pártzászlón, hogy érezzük a törődést. Az LMP is készül rá, hát, akkor inkább lépjünk be mi is együtt a Fideszbe!

Figyelj, trója is működött a falóval. Orbán úgyis egypártrendszert akar, másban gondolkodni sem tud. Legyen meg neki! Ha belép mondjuk egymillió kiábrándult balos szavazó álruhában, az már elég lehet a pártszakításhoz is, de ehhez idő kell. Beépülni, ismerkedni, felmondani a leckét, kokárdázni, békemenetelni május elsején, nem nagy ügy. Közben keresni a kapcsolatot a jó fideszesekkel, azokkal, akik elégedetlenek azzal, ami van, szervezni belülről a sejteket, aztán amikor eljön az idő, egyszerre lépve elválasztani a szart a májától. Hiszen ott is laknak értelmes emberek talán, nem? Orbán beleőrülne, az biztos. És végre lehetne értelmes konzervatív és liberális szakasz, nem utálkozva, hanem egymás értékeit és világlátását elfogadva és annak létjogosultságát elismerve. Ez máshogy egyébként sem megy, tetszettek volna forradalmat csinálni, de mi nem tetszettünk, csak egy taxissztrájkra futotta. Menjünk vissza a kiindulópontra. Irány 84!

Grass

| hegyizsolt

grass

Egészen elképesztően álszent az, ami most Grass megjelenő naplókötete körül történik. Mintha visszafelé működne az idő, de legalábbis, mintha bármit is változtatna irodalmi munkásságán az, hogy a Waffen SS kötelékében szolgált. Nem kívánok belemenni az életrajz ezen fejezeteinek részletes tárgyalásába, megteszik helyettem mások, maga a szerző is – és ha van valami, ami ebben elgondolkodtató, az a magyarázkodás Grass részéről, az ugyanis teljesen felesleges. Ami nálunk manapság a három per akárhanyasok aktái, az most Grass a németeknél.

Már eleve érdekes, hogy míg Joseph Ratzinger esetében megbocsátó az a szellemi elit, amiben mozog, addig Grassnál egyenesen a Nobel-díj visszaadásáig mennek, Lech Walesa Gdansk díszpolgári címén nem kíván osztozni a német íróval. A kérdés, mi áll ezek mögött a próbálkozások mögött? Kell egy egyszemélyes bűnös, hogy helyettünk vezekeljen, látványosan és hosszan? Mintha hirtelen mindenki mindent jobban akarna tudni, mintha Grass irodalmi munkássága hajítófát se érne – utólag. Mi változott meg azokban a könyvekben? Sőt, tovább megyek. Mi változott meg grassban? Semmi. Tizenéves sihederként a körülmények hatalma erősebb volt – na de lássunk már tisztán: akkoriban németország nagyobbik fele aktívan, vagy passzívan támogatta Hitlert, és azt a rezsimet, ami elsöprő retorikájával olyat ígért, amit bizony nem lehetett könnyű visszautasítani.

A világ nem fekete és fehér, úgy vélem, hogy Grass mögött egy olyan életmű áll, aminek fényében érdektelen, hogy több, mint hatvan éve bedőlt a propagandának. Sőt, aki olvasta könyveit, és érteni akarta, az most nagyon nem is csodálkozik ezen az új információn, mert azok egyfajta irodalmi vezeklésnek is bőven felfoghatóak voltak eddig is. De nézzük máshonnan. Mennyiben számít, hogy Hunter S. egy beszívott éjszaka után, vagy színszárazon írta a könyveit? Fontos-e, hogy Csáth élt-e drogokkal vagy sem az alkotásai szempontjából? Huxley kísérletei a tudatmódosítókkal bagatellizálják-e azt, amit a Szép új világban megírt? Nem, nem és nem. Pedig ezek az alkotók az alkotás közben éltek olyan magánéletet, ami a köznép számára mondjuk úgy, irritáló, excentrikus, vagy elítélendő lehet. Grassnál a helyzet ennél jóval világosabb. Nem mint író lépett be a hadseregbe, írásai épp ez ellen a militáns világ ellen szólnak, talán épphogy hitelesebb művekként, hisz belülről élt meg valamit, nem fikció, vagy elmesélés alapján rótta papírra sorait.

Helyére kell tennünk a dolgokat. Vannak olyan idők a történelemben, amelyet megélve utólag az ember nem biztos, hogy büszke arra, amit tett. Ne menjünk messze, gondolom sajnos nem kevés olyan van ma Magyarországon, aki anno látványos sorsközösséget vállalt egy politikai nézettel, párttal, de mára ezt a nézetét revideálta, előre lépett és meg tudott újulni. Elég csak körbenézni a naggyűlések színpadán, kik ültek a vezér mögött, és azok hol vannak ma. Arról ne is beszéljünk, amit mondjuk Eperjes vagy Kudlik csinált – egy süllyedőben, feledőben lévő pályán újból középpontba kerülni pártérdekek kiszolgálásával, mindenféle szakmai mércét mellőzve – és ezek az emberek ezt felnőttként, útjuk (minimum) delelőjén tették, nem gyerekként, és nem egy diktatúrában, hanem szabadon választva. Mégis, legfeljebb csak szánakozva mosolygunk, amikor egy művész pártkatona lesz.

Ha akár Grass, akár Szabó, akár Molnár Gál esetében negatív ítéleteket hozunk annak alapján, amit a múltban tettek, akkor lemondunk az emberi feljődésbe vetett hitünkről, akkor azt állítjuk, hogy egy személyiség képtelen előbbre lépni, képtelen felülbírálni döntéseit. Márpedig csak a változás örök, és ha van valami, ami ítélendő, akkor az a változások elfogadásának képtelensége. Egyikőjük se állítja, hogy ma belépne újra az SS-be, vagy hogy de jó is volna újból beszervezettnek lenni. Ne bántsuk Grasst, inkább olvassuk el újra a könyveit. És ha magunkra ismerünk bennük, engedjük, hogy magával ragadjon, hogy felemeljen bennünket. Képes rá, még ma is. Ő is, Szabó is, MGP is. Az időkkel az emberek is változnak. Aki nem, az szellemi értelemben halott.

Castro

| hegyizsolt

Tudom, önző szempont, de sajnálom, hogy végéhez közeledik a Castro-korszak Kubában. Ugyanis az elkövetkező pár évben biztos nem tudok még odautazni, viszont sajnálnám elszalasztani azt a Kubát, ami Fidel kubája. ha ugyanis ő meghal, onnantól az erózió elkerülhetetlen. Tisztában vagyok vele, hogy mi ennek az egésznek a háttere, ki Castro, hányan kényszerültek emigrálni, hány embernek nem sikerült – tehát nem a diktatúrát sajnálom. A szegénység szabadságát sajnálom.

Így vesztettem el az NDK-t is, és Csehszlovákiát, valamint Jugoszláviát. Kamaszként, a nyolcvanas évek elején eldöntöttem, hogy ezekbe az országokba márpedig én nem megyek. A jézuspapucsos ndk-sok, a szandokanu mompracenu hulicská-bulicská tüdőfejű cseszkó lányok, és a szocioburzsuj színesbakelitlemezes, csokikrémes seftes jugók itteni megjelenése rettenetes és szánalmas volt egyszerre számomra. Kizárt volt, hogy én oda bármi okot leljek, hogy menni kelljen. Hiába hogy a cseh sör jó, hogy a jugó tenger, hogy az endéká (na oda nem tudok mástól előkapart indokot se, talán a bármire kapható lányok), nem és nem. És aztán Gorbacsov kinyitotta az ablakot, glasznoszty, peresztrojka, Horn Gyula meg az ajtót, és a nagy huzat sutty, kisöpört mindent. Tessék csak megnézni, hogy a vicces, huncut, de barátságos, legvidámabb szamizdat Magyarországból milyen unalmas, zárt agyú, kirekesztő hely lett. Hogy ne kelljen messze menni. Hát, ezért sajnálom Kubát is.

A szociotáborból Románia (jó, persze, Erdély is) és Bulgária volt meg. Ott háromszor is jártam, kétszer szülőkkel, egyszer osztálykiránduláson. Minden hiába, szerelmem Várna. A szülői vizitből Sumen maradt meg, leginkább valami jó kirándulás, a finom rántott hús. Az iskolai dzsembori pedig Várna, a bajszos nők a tömött Ikarus buszokon, a rádióból üvöltő Neoton Família, tehát az abszurd, és hogy első halálközeli élményem ott ért, mikor bele akartam fulladni a tengerbe (akart a franc, de nagy vihar volt). Aztán a második ilyen élmény majd ’86-ban Szovjetunió, Tulában, ahol ronggyá törtem apámék Wartburgját. Moszkvába indultunk kollégámmal, akivel mellesleg együtt zenéltünk – ez az út is nagy élmény volt, picit talán túl nagy is, majd egyszer megírom.

Így vesznek el hát a régi, nagy és kevésbé nagy dolgok, ez a globalizáció, az igazi. Amikor minden egyforma lesz, mindenütt ugyanaz a hajsampon, ugyanaz a fejkorpa. Ha izgalomra vágysz, lehet szervezni utazást mondjuk a csernobili erőműhöz, ahogy luciáék,  de ez más már. Ez részben retro, részben pedig mai kalandtúra. Amikor a Gum áruház polcain a valódi hiánygazdaság mesél, amikor mindezekből kifolyólag az emberek valóban megnyílnak előtted, mert nincs verseny, nincs szabad piac, ezért a tétje is az emberség, és nem a verseny a beszélgetésnek, az más. A vonatok kupéiban elfogyasztott borocska és sütemény olyan fiatalok ajándékaként, akik Moszkvából csak álmodni merhettek arról, hogy milyen lehet Budapest. Vagy Farkaslaka sara, öregasszonyok kendői, Udvarhely deszkapálinkája, vagy a füllesztő bolgár nyár, a kikötő, apró hal és sült krumpli halmokban a zsírpapíron, vagy a bulocska, a marozsennoj abrand, az Arbat fiataljai, a kitérdelt mackónadrág, a mahorka, vagy a zombi amerikai autók, az ötvenes évek chevijei, a fekete inges, gyöngyöző homlokú férfi, aki asztal mellől, szájában jóféle szivarral nézi kedvesét, ahogy testére tapadó olcsó, kézzel varrott ruhájában táncol, nos, ezek igen mulandó, tünékeny álomképek, amiket elmesélni is bajos lesz, ha egyáltalán rákérdez valaki majd, ha megmarad az emlékezet.

Csatlakozás csirkepörkölttel

| hegyizsolt

Persze garantált, hogy most szinte mindenki erről beszél, az EU csatlakozásról. Elmondom én hogy láttam.

Elmentünk a homokórához. Egyrészt érthetetlen, miért van merőlegesen az útra. ?Másrészt miért ott van, ahol van? A hétköznapokon is kéne ennek valamiféle látványosságnak lennie – így félprofilból leginkább a mozgatáshoz szükséges technikai holmik látszanak. A benne lévő anyag, homok gyanánt pedig így, hogy ilyen lassan pereg és ilyen seszínű, szinte alig látható. Bontották épp a Hősök terén a színpadot, emiatt az egész tér belső része körbe volt kerítve, a gyalogosok meg mászkáltak a forgalmas Dózsa György úton, az autók között. Igazán szép. A városliget hozta a szokásos majálisi formáját, semmi különös. Igaz, legalább működő forma, még ha nem is a legfrenetikusabb. Az Erzsébet hídon át mentünk Budára, szerencsénkre épp zuhogott a vízeső. De az a két vízilabdázó, főleg a budai oldali nőci, az rémes, komolyan.

Voltunk a Szabadság hídon is, befüvesítették. Itt jobban sikerült annyival, mint a homokóránál, hogy legalább nem nyakig a latyakban totyogtunk. Valóban érdekes, hogy egy híd átalakul füves közeggé, hogy miképp változik a dolog – igaz, ehhez picit szűköcske a hely, de azért az élmény nagyon jó volt. Maradhatna így, lemondanék az autó és villamos közlekedésről.

Aztán a Lánchíd és az emelvény. Hát, lehet hogy reggel a kalácsos kakaózós időben még a díszlet teljes volt, de mire mi ott voltunk, addigra a piros és zöld drapéria lógott szerte. Az emelvény meg egy jobb emeletes busz magasságából adott látképet, nem mondom, hogy semmi, de hasra esni max a lépcsők miatt lehetett.

Egészében véve ahhoz képest, hogy erre a csatlakozásra várt az ország évtizedek óta, a dolog szombat délelőttől kora délutánig elég sziesztásra – és nem fiesztásra – sikerült. Hazajöttünk, ettünk egy nem EU-konform csirkepörköltet nokedlival.