Sokáig, hosszan küzdött. Az éjjel megbeszéltük vele, hogy ha mennie kell, menjen. Hajnalban, míg aludtunk, elment. Legyen neki könnyű a föld. Az első macskám volt. Jóska is búcsúzik tőle.

Bereft

First an angel a month ago. A paragon of stubborn disobedience. Her imagination was strong enough to make up for what she has been taken away. Swift mind, sharp tongue, iron will to overcome pain barriers: life, living is the topmost value. The spirit was determined, the case gave it up.

Two days ago the silent devotion. She chose me. She awarded me with her attention. And I took her existence for granted. It was a fault. And the mistake was soon made – noticing her loss of weight and not acting immediately. Help was so close. She was attacked from within. There are no what-if’s, there are only should-have’s. Still on Saturday she longed outside. Not with all her might, but surely to take a breath of fresh air for the last time. The pain she endured without a voice. And the pain of impossibility to forgive myself.

I took farewell of you on Sunday night. And on Monday morning your pains were over.

I miss you. I still hear your voice. Shadows remind me of you. Dark mornings are now forever Yours.

I miss you.

Luci meghalt. Tegnap, azaz vasárnap reggel történhetett, de nem biztos semmi sem, mert persze én mélyen aludtam. Arra ébredtem, hogy jönnek a kőmívesek. Oké, mondom, rendben, beengedem őket. Hallom közben, hogy egyik macskám valahol nyávog, szívszaggatóan és eléggé kimerülten már. No, mondom, hova zártam be és melyiket?Keresem, megyek a hang után, és látom, hogy Lucifer macska, akinek két kölyke még nálunk volt, a bukóra nyitott szobaablakba szorulva félig benn, félig kinn lóg.

Alig tudtam kivenni. Merev volt mindkét hátsó lába, már rosszat sejtettem. Telefonok, ijedt ingerültség, orvos keresés, persze egyik állatorvosom sem volt elérhető vasárnap reggel. Irány az állatfősuli klinikája a Keletinél, szegény Luci feküdt a hátsó ülésen, aléltan, néha panaszosan felnyávogva. Láttam, próbál felállni és elmenni, de persze a béna hátsó lábaival nem ment neki. Minden lámpánál nyugtatás, simogatás, utána hajtás ezerrel, ahogy csak a forgalom engedte.

Odaértem, karomon a macskával, némi idegesítő és idióta adminisztrálás, persze nálam semmi irat nem volt. Végre beengedtek, sebészeti ügyelet, ott vártak páran. Kértem egy lánytól egy cigit, ott benn szívtam el, elnézést ezért. Előbb bement egy kutya. Lucika nagyon szenvedett már, üvöltött. Végre nyílt az ajtó, jött a pasi ki, orvos is, már hívott volna egy másik kutyát, de mondtam neki, hogy állj, a macskám meg fog halni. Beengedett. Megvizsgálták, eltört a gerince, de ez még nem lett volna végzetes, csakhogy elszakadtak az idegpályák is. Nincs segítség.

Bőgtem, mint egy gyerek. Kapott egy altató injekciót, mielőtt a mérget kapta volna. Lelassult a légzése, nézett rám esdeklőn, én rá, taknyom nyálam egybefolyva. Az orvosok kimentek, egyedül hagytak vele. Egy idő múlva visszajöttek, hogy beadják neki a mérget, ehhez le kellett borotválni a lábát, hogy vénát találjanak. Közben egyszer csak a már alvónak tűnő macska rám nézett, egy eszelősen nagyot sóhajtott – és meghalt. Nem kellett a méreg neki. Ellenőrizték, hogy valóban meghalt, majd kérdezték, hogy otthagyom-e. Nem! Betettük egy dobozba és hazajöttem.

Itthon vártak a többi macskák. Princ ijedten nézett, Cilike kirohant, letettem a dobozt, a két kölke meg odafutott az alvónak tűnő macskaanyjukhoz. Megszagolták, megtapogatták, nem is tudom, jó párszor próbáltak vele valamiféle kontaktot. Aztán otthagyták, távolabbról nézték. Jött szöszi, az anyja. Megnézte, megszagolta, megijedt és leült, rémülten.

Aztán kivittem, és a kertben a virágoknál ástam neki egy sírt és elföldeltem. Egész nap hallottam a jajveszékelő sírását.