Persze garantált, hogy most szinte mindenki erről beszél, az EU csatlakozásról. Elmondom én hogy láttam.
Elmentünk a homokórához. Egyrészt érthetetlen, miért van merőlegesen az útra. ?Másrészt miért ott van, ahol van? A hétköznapokon is kéne ennek valamiféle látványosságnak lennie – így félprofilból leginkább a mozgatáshoz szükséges technikai holmik látszanak. A benne lévő anyag, homok gyanánt pedig így, hogy ilyen lassan pereg és ilyen seszínű, szinte alig látható. Bontották épp a Hősök terén a színpadot, emiatt az egész tér belső része körbe volt kerítve, a gyalogosok meg mászkáltak a forgalmas Dózsa György úton, az autók között. Igazán szép. A városliget hozta a szokásos majálisi formáját, semmi különös. Igaz, legalább működő forma, még ha nem is a legfrenetikusabb. Az Erzsébet hídon át mentünk Budára, szerencsénkre épp zuhogott a vízeső. De az a két vízilabdázó, főleg a budai oldali nőci, az rémes, komolyan.
Voltunk a Szabadság hídon is, befüvesítették. Itt jobban sikerült annyival, mint a homokóránál, hogy legalább nem nyakig a latyakban totyogtunk. Valóban érdekes, hogy egy híd átalakul füves közeggé, hogy miképp változik a dolog – igaz, ehhez picit szűköcske a hely, de azért az élmény nagyon jó volt. Maradhatna így, lemondanék az autó és villamos közlekedésről.
Aztán a Lánchíd és az emelvény. Hát, lehet hogy reggel a kalácsos kakaózós időben még a díszlet teljes volt, de mire mi ott voltunk, addigra a piros és zöld drapéria lógott szerte. Az emelvény meg egy jobb emeletes busz magasságából adott látképet, nem mondom, hogy semmi, de hasra esni max a lépcsők miatt lehetett.
Egészében véve ahhoz képest, hogy erre a csatlakozásra várt az ország évtizedek óta, a dolog szombat délelőttől kora délutánig elég sziesztásra – és nem fiesztásra – sikerült. Hazajöttünk, ettünk egy nem EU-konform csirkepörköltet nokedlival.
