Ma szülinapot ünnepeltünk, így a napi penzum elmaradt, ráadásul miután éjjel megírtam, el is felejtettem publikálni, hát, van ez, lesz ez így még, ennyi belefér, hogy fél nappal később kerül ki, hogy ma szülinapot ünnepeltünk, így a napi penzum elmaradt. Boldog mindent, Tama!
Írtam a találkozómról Attilával, akkor a helyről, ahol ettünk, ittunk, nem esett szó, pedig jó volt nagyon. Fekete Arany Klub, azaz FAK, a Bartók Béla úton, aminek a jellegzetessége, hogy úgymond olajosok csinálják (nem csak) olajosoknak, tiszta Dzsokijúing az egész. Belül fekete és narancs az alap színek, a berendezés ötletesen utal a kőolajra, a bányászatra, olyannyira, hogy a Bányász múzeumnak is van mini tárlata. Csapon kézműves sörök, kapsz kóstolót, hogy eldönthesd, mit szeretnél, persze vannak más italok is, jó időben ki is ülhetsz, nézhetsz kivetítőn meccset, a személyzet kedves, a főnök, Palásthy György (hívóneve medve) és csapata lelkes.
Nem csak a sörök voltak jók, de finomat ettünk, pedig nem lehet melegkonyhát tartani a lakók miatt, de a FAK csapat megoldotta ezt is például zsíros kenyérrel, vagy magyaros tállal. Maga Medve hozta a hozzávalókat, Békési húsárut, töpörtyű, szalonna, sonka, kolbászok, paprika, hagyma – és akkor itt kell beszéljek a szilvalekváros kolbászról, amit a képen látsz fenn. Na az, az fe-no-me-ná-lis. Be kellett szerezzünk a Kamrából a Nagydiófa utcából, bár a csepeli piacon is kapsz, ha szeretnél, de a Kamra közelebb volt. Jó hely, kell menni oda máskor is.
Így érnek össze a dolgok. Van egy jó pub, ott kényszerűségből megoldás kell az ételre, lesz hozzá jó beszállító, és a kedves kiszolgálás okán az ember elkezdi keresni, hogy mit is evett, mit is ivott, hátha otthon is lehet majd ilyet. Nem kell ehhez hungarikum őrület, nem kell fine dinning, sem vendéglátós családi hagyomány – a FAK-ban javarészt mindenkinek a MOL-hoz volt köze, olajhoz, gázhoz, szénhez, nem a fakanálhoz – csak kis megszállottság. És jön a heppiend. Vagyis jönne, ha nem Magyarországon élnénk.
A hely ugyanis a dolgok mostani állása szerint bezár július közepén. Ahogy oly sok más kezdeményezés arrafelé. Mert az oké, hogy valaki kitalálta, hogy a Bartókból legyen budai plázs, galériákkal, éttermekkel, minden jóval, csak valahogy az egész nem állt össze. Nyilván ez annak is köszönhető, hogy nincs ott semmi olyan nagyobb helyszín, amiért amúgy odamennél, és ha már ott vagy, korzóznál, márpedig ha egy utca a semmiből semmibe vezet, nagyon kell akarni, hogy te ott akarj sétálgatni. És a metró bár segítség, de ehhez az is kellene, hogy például a helyek tulajai, bérlői összedugják a fejüket, közösen gondolkodva találják ki az egész arcát és irányát, másrészt hogy legyen annyi erő, hogy ne abba botolj bele lépten-nyomon, hogy ez is zárva, az is zárva, mert ez ront az összképen.
És a legfontosabb, hogy ha az önkormányzat a főbérlő, a tulaj, akkor ne egy-két évben gondolkodjon, és mondjuk a bérleti díjakat úgy állapítsa meg, hogy ne rövid megtérülést akarjon, hanem azt, hogy gyökeret verhessenek ott különféle dolgok, helyek, kultúrák, hogy a nép valóban odaszokhasson. Ezt külföldön úgy csinálják, ha rehabilitálni akarnak egy körzetet, hogy az adott önkormányzat, vagy akár az állam a saját tulajdonát úgy adja oda, hogy akár még adókedvezményeket is ad a bérlőinek, segít, amiben tud, csak álljanak fel, induljanak be, legyen élet, forgalom, hír, ráér kasszírozni majd, ha már van miből és kitől. Mondanom sem kell, a viktoriánus világ nem ilyen.
Én nem vagyok olajos, sem bányász, de drukkolok, hogy legyen valami megoldás a folytatásra, akár ott, akár máshol, kell ilyen hely, mint falat kenyér. Mert itt nem az történt, hogy egy outsider kitalálta álmatlan éjszakán, hogy milyen kocsma nincs még, hol a piaci rés, és terveztetett egyet, hanem szakmájukból adódóan megszállottak szerettek volna valamit létrehozni, valami maradandót, átadni a saját élményeikből, megosztani saját kultúrájukat, ismeretet is terjeszteni és ezzel saját hivatásuknak is rajongókat szerezni, és ez már eleve biztosította azt is, hogy ne rövid távban gondolkodjanak, hogy szeressék, amit csinálnak és higgyenek benne. Ez ritka, úgyhogy folytassa, Medve!
Nem tudom, az megvan neked, amikor fejben eltervezel dolgokat, kerek, egész, gurul, majd a gyakorlatba a fenének se sikerül átültetni. Jó, ez így túl tág, szűkítem. Mondjuk eltervezed, hogy elkezdesz angolul tanulni házilag. Túl vagy már a feliratos filmeken, azt is tudod, milyen tanulási metódus áll közel hozzád, már csak egy tesztet kéne megcsinálj, hogy felmérd a szintet, ahol tartasz. Közben zajlik az élet, felújítasz, könyvet szerkesztesz, pakolsz, takarítasz, ezért fejben megcsinálod a sorrendet, ekkor és ekkor, ha ez és ez megvan, belefogsz. Mert tudod, hogy ehhez nem csak elhatározás kell, de idő, figyelem, koncentráltság is, és ezeknek híjában érzed magad.
Na, hát nekem van pár ilyen fejben összerakott projektem. Felsorolom, ami eszembe jut. Az angol, a lego kameraautó összerakása, a képadatbázis kialakítása és rendezése, a kerti függőágy felerősítése, de még ilyen egyszerűnek tűnő dolog is, mint hogy kialakítani egy kevesebb netet, több alvást és olvasást tartalmazó időrend megalkotása és alkalmazása. Mint egy hülye pókháló, olyan az egész. És nyilván terhel a felújítás annyira, hogy tudom, hogy az energiáim nagy része abba kell menjen, emiatt agyat és erőt igénylő dolgokba értelmetlen belekezdeni, de közben rohan az idő, elmúlik a nyár, évek múlnak el, megállítanám, de nem tudom, mert az idő, könyörtelen jonatán.
Az itt és most, azt hiszem ezzel van a baj. Riasztó. Amikor már beleesel, onnantól már jó, de baromi frusztráló nekikezdeni. És kezdek arra a megállapításra jutni, hogy az alváshiány a fő gond. Ma is, kellett volna festeni az ajtókat, de jött egy leküzdhetetlen álmosság, és hopp, majdnem négy órát aludtam délután. Jó, ehhez az is kell, hogy éjjel meg csak hármat sikerüljön. Enfarkába harapó kígyó. Mert stresszel, ezért feszült vagyok, ettől nem alszom, mert jár az agyam. És ettől fáradt vagyok, nem megy semmi, ez stresszel…
Ráadásul bár november 5 óta jó sok idő eltelt, de az évek alatt rögzült rutinok még mindig működnek, a legrosszabb ebből, hogy magamra csak éjjel fordítok időt, pedig már nem kell nappal folyamatosan készenlétben és figyelemben lennem. Valahogy mégse megy, valamiért ettől a beidegződéstől nehezen szabadulok. Lehet, hogy csak annyi a magyarázat, hogy soha nem engedem magam teljesen leesni a padlóra, elengedni, megélni a legmélyebb mélyen levést?
Mai hír, hogy Simicska eladta mindenét Nyerges Zsoltnak, a sajtó egy része ebből arra következtet, hogy ez csak egy állomás, a végső tulaj Mészáros lesz majd. Simicska kapitány, aki a geci szót szalonképessé tette a közbeszédben, sokaknak a G-nap óta maga lett az ellenzék médiaembere, az új magyar betyár, majdnem azt írtam, hogy Lúdas Matyi, de a testméretei miatt túlzásnak érezném ezt a párhuzamot. És az addig moslékot szóró Hír TV, Lánchíd Rádió és Magyar Nemzet is vele együtt kóserizálódott.
Valódi ellenzék nélkül persze nehéz. Hiszen egy balos pénzember kinek a szekerét tolja meg pár milliárddal, kinek vegye meg a Népszabadságot, tévét, rádiót, bármit? Se termék nincs, se vezető a NER-mentes oldalon, erre nem lehet médiabirodalmat fenntartani, ellenszélben főleg.
A választások nem csak azt mutatták meg, hogy a Fidesz képes volt mozgósítani és megfélemlíteni, hogy újra nyerjen, de azt is, hogy a balosok annyira rossz elmeállapotban voltak, hogy nem tűnt fel nekik, hogy a Simicska birodalom a Jobbiknak kampányolt, Vona és tsai konkrétan a Hír TV-ben ébredtek és dőltek álomba, de az se, hogy az új üdvöske, Márki-Zay Péter szintén onnan jött, jócskán kirekesztő, erősen bevándorlóellenes, és ha jobban megpiszkáljuk, még az is lehet, hogy a hódmezővásárhelyi nyerése csak egy alku része volt a hatalommal. És ez a drága ember, amikor a választások után tüntetések kezdődtek, a másodiknál már átvette az irányítást és a médiafigyelmet magára vonva bejelentkezett közös ellenzéki vezérnek.
Tovább is van. Schiffer és Ungár az LMP-ben. Figyeld csak, kik ezek, honnan jönnek, mi a múltjuk, a hátterük, a család. Vagy tényleg elhiszed, hogy Péter a Figyelővel a zsebében semmit se egyeztet az anyjával, Schmidt Máriával? Volt teneked gyerekszobád, ültél vasárnapi ebéden? És milyen érdekes, hogy az ellenzéki összefogás, vagy most az előválasztás legfőbb akadálya melyik párt? Bingo, az LMP. Mert lehet más a politika, persze, csak mi a mást nem úgy értettük, ahogy ők. És lám, Demeter Márta is oda ugrott az MSZP-ből, vitte a mandátumot is. Nem lennék meglepve, ha nála is érdekes dolgok derülnének ki a családi hátteret illetően.
És a Momentum? Blokkolták az olimpiai őrületet, ugye? Ügyesek, mi? Arra persze nem is merünk gondolni, hogy ez is a mesterterv része volt, hogy ezzel elveszik egy rossz döntés következményeinek felelősségét, milyen cukik, így nem kell rendezni olimpiát, ki lehet farolni tekintélyvesztés nélkül. És igen, a momentumosok voltak azok, akik jó időben kezdték propagálni, hogy se nem jobb, se nem bal, meg kell ezt haladni, nem kell összefogni, semmi sem kell, csak ők, a jövő fiataljai, akik valami ezoterikus okból épp időben jöttek haza politikát csinálni, igaz, amikor kérdezték őket, mégis mi merre hány méter, értelmes válaszok nem jöttek, de a leckét elvégezték, ahogy az LMP is. Kamupárt? Szagra igen. Oszd meg és uralkodj.
Nem tudom, van-e még mit vesztenie egy baloldali és/vagy liberális szavazónak, ahogy azt se, hogy ha végleg bedől minden (ál)ellenzéki orgánum, honnan tájékozódik az, aki eddig a nyomtatott sajtóból és tévéből szedte az infókat. Én mondjuk éltem abban az időben, amikor szamizdatot stencileztek éjszaka, amikor Szabad Európát hallgattunk, igaz, az egy nyugalmas-unalmas időszak volt már a mostanihoz képest. Elég lesz nekünk a netes tartalom, vagy azt is levadásszák? Az index már fél lábbal odaát, a 444 olvashatatlan, a HVG, ÉS talán az, ami még működik valamennyire, de ez Pali bácsinak a tanyára nem lesz elég azt hiszem. De az is lehet, hogy mindegy. Úgysem tudunk mit kezdeni a demokráciával, törvényekkel, szabadsággal. Kár belénk.
Neked hány ismerősöd van a facebookon? És az ottaniak hány százaléka az, akivel találkoztál már valóságban is, mennyi az, akit csak a netről ismersz, követsz, lájkolsz? Nekem konkrétan a barátokkal, közeli ismerősökkel kezdődött a közösségi média élet, aztán fokozatosan bővült a kör, hol mások jelöltek, hol én jelöltem be érdekes, nekem fontos embereket, és akikkel lehet, az újak közül is szeretek élőben összejönni. Ma egy ilyen új találkozás napja volt Attilával, akivel eddig csak kommenteltünk, messengereztünk, élőben viszont soha nem láttuk még egymást.
Leülni egy asztalhoz pár pofa sörrel az más. Oké, levehető a neten is, hogy valakihez van közöd vagy nincs, már ha valós személyről van szó és nem csak egy nicknévről, de hogy mindennek mekkora lesz a hatósugara, ennek kiderítéséhez a net kevés. A facebook nagyon jó arra, hogy messzebb élőkkel is tarts kapcsolatot, hogy ne veszítsd el emigráns barátaid, de az új kapcsolatoknál, legalábbis nálam eljön az idő, hogy rendben, ez eddig jó volt, de emeljük a tétet, fussunk össze. Ez nekem fontos, mert maga a beszélgetés is az, valós időben, szájjal, füllel. És főleg szemtől szemben.
Attila kábé az én korosztályom, így az emlékek hasonlóak. Persze, máshol, máshogy nőttünk, de a tárcsás (iker)telefon, a bedobós, a képeslap írás, a távirat, levél, posta, ezek közös halmazból valók. Gondolkodom, hogy csak más volt, vagy jobb is, de megkockáztatom, hogy nem csak a korral járó nosztalgia okán igen, a közösségi média előtti pre-facebook kor emberi kapcsolatok terén sokkal lassabb volt, de tartalmasabb.
Jó, mondhatod, hogy mennyi ideig ment egy levél Amerikába, vagy csak akár Pécsről Sopronba, és valóban, viszont pont ennek tudatában nem korlátoztad magad 128 karakterre, nem dobtál csak úgy oda egy félkész mondatot a másiknak, sőt, még a telefonbeszélgetéseink is mások voltak, mint ma. Emlékszem, András barátom, mikor bevonult katonának, 6-8 oldalas leveleket váltottunk, kézzel írva, vagy írógéppel, kinek mi jutott, és azok a levelek nem arról szóltak, mit ettünk aznap, vagy hogy csaptuk szét magunkat előző este, hanem aktuális érzésekről, gondolatokról, problémákról, amik foglalkoztatnak, projektekről, amikben benne voltunk, jövőről, szóval volt tétjük, és nem mondom, hogy irodalmi, de volt tartalmuk is.
Egy találkozó összehozása sem volt olyan egyszerű, hogy előveszed a telefonod, átdobod a google maps térképet a címmel, és már kész is. Nekünk jó sokáig nem volt telefonunk, de a barátaim javának sem, így fogtam magam, szépen felültem a BKV-ra, buszoztam egy órát, odaértem a másikhoz, aki vagy otthon volt vagy sem, ha igen, megint BKV és nyakunkba vettük a várost, hol van buli, koncert vagy bármi, ha semmi se volt, egy presszó vagy a park padja, mindegy, és kezdődhetett a hajnalig tartó világmegváltás, persze utána ha lekéstük az utolsó buszt, gyalog haza.
Ma dobsz egy messengert, már fel se hívod a másikat, ami valóban gyorsabb és könnyebb, ugyanakkor többször fordul elő, hogy a másik elkavarodik, lemondja, vagy én magam feledkezem bele valamibe, hát, akkor írunk egy új üzit, hogy bocsi, majd holnap. Aztán van, hogy a holnapból egy hét, egy hónap is lesz, de sebaj, addig üzengetünk.
Retrónál is logikátlanabb lenne ma visszatérni a levelezőlaphoz, vagy akár a rendes levélhez, főleg, hogy a messenger már az email szerepét is átvette. De valamit ki kéne találni, hogy az a sok megszerzett barát, ismerős, az a sok gondolat, érzés ne szálljon el, hogy tétje, súlya lehessen, hogy a másik emberrel a találkozás élmény legyen, ahogy nekem ma Attilával. pedig nem csináltunk semmi világot rengetőt, csak ittunk két sört, egy whiskyt, ettünk zsíros kenyeret lila hagymával, meg fatálas kolbászt, szalonnát, töpörtyűt, semmi fine dinning, semmi streetfood, és beszélgettünk cirka 5 órát. Jó volt. És így már a messenger is más lesz.
Ma fél napom azzal telt, hogy egy falra szerelhető Ikea szekrényt lejjebb tettem 20 centivel, a wifi routert pedig feljebb szintén ennyivel. Jó, a szekrény tele van technikával, külső lemezek, NAS, modem, minden, ami kell, ebből adódóan sok a kábel is, ezeket el kellett vezetni, és ha már, akkor persze adódott, hogy a riasztó irányítója sincs jó helyen, az is átkerült máshová, és amikor már azt hittem, minden kész, akkor derült ki, hogy a nyomtató hálózati kábele rövid lett – mondom, feljebb tettem a routert – emiatt szét kellett szedni a küszöböt, jó, nem érted, mondom akkor, azért, mert a küszöbsín alatt ment a kábele, de az le van csavarozva 8 csavarral, ami nem lenne baj, ha nem fúrtam volna át vele a zsinórt. De átfúrtam.
Ettől még működik, érti a fene, valószínű nem kell annyi érpár, amennyi egy ilyen madzagban van, de megint és újra átélhettem az exponenciális bajfokozódást. Ez nem nagyon bonyolult, ahogy fáradsz, úgy lesz előbb útban a szemetes, amit kivittél, kerül messzebb a fúrógép a kelleténél, fáj a térded, a könyököd alá kerül egy kis faldarab, ami persze szúrni fog, a legkisebb csavar esik a legmesszebb (majd hónapokkal később fogja a macska előkotorni éjjel), minden összeesküszik ellened, és a végén már csak káromkodsz, mint a Feketeországban Mucsi Zoltán.
És külföldön ezt élvezik. Legalábbis a tévés DIY műsorokban minden flottul megy. Lehet, ennek az az oka, hogy ők kedvtelésből csinálják, mi spórolásból. Úgy, ahogy anno a víkendtelket is barkácsmód rakták össze, raklapból, lopott anyagból, fusiban. Ez nem változik, azt hiszem, akkor sem, ha már nálunk is vannak, akik szeretnek krétafestékkel festeni bútort, vagy kézzel batikolni, pulóvert kötni.
Nyilván más lenne a helyzet, ha lennének szakik, megfizethetőek és megbízhatóak, de mára ott tartunk, hogy egy festés-mázolásra nem találsz embert, akit igen, az úgy jön ki megnézni a munkát, hogy egy centit sem mér, a másik lézerrel számol, az eredmény bőven 7 számjegyű, a harmadik meg közli, nem vállalja el, mert nincs embere és szerszáma. A többi vissza se hív. Végül megoldod magad, barátokkal, még szerencse, hogy vannak, de két-három hét felújítás után megfogadod, hogy nem, ez az utolsó, soha többé egy szöget se versz be, nem hogy festeni, na nem, takarni, majd takarítani, négykézláb mászva körömkefével.
Itt mi most benne vagyunk, kábé a közepében, és várom a végét, de közben éjjelente elszáll az agyam, hogy akkor azt az indonéz szekrényt kékre vagy narancsra fessem-e át, mert így túl komor barnán, hogy az ágytakaró mi lenne, ha piros lenne, és a legbrutálisabb ötlet, hogy átfessem-e aranyra a kínai agyagkatonát, vagy pinkben lenne jobb. Egy ilyen őrületen túl vagyok, a sötétbarna üveges szekrény babakék lett, nem is sikerült rosszul, pedig a festékboltos, aki kikeverte a színt, át is vert, mert nem fedőfestékbe, hanem alapozóba keverte, holott nem ezt kértem. Ha legközelebb arra járok, majd felpanaszolom. Elvégre az ecset is tőlük van, meg a nájlom is, meg az az arany szpré, ami annyira izgatja a fantáziám.
Tudom, elsőre hülye cím, de meg fogod érteni remélem, mire végére érsz ennek a bejegyzésnek. Tegnap lettem 51, és már hónapokkal ezelőtt megfogadtam magamnak, hogy ha eljön ez a nap, változtatni fogok sok mindenen. Nem, ez nem valami újévi fogadalmas marhaság, ne így képzeld el. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az elmúlt évem, éveim olyanok voltak, hogy itt az ideje, el se kerülhetem, hogy változások legyenek, akkor is, ha nem akarom, ha meg így van, akkor akarjam. Könnyebb úgy, nem?
Az egyik ilyen a blog. Az írás. Még semmi sem biztos, hiszen ha figyeled, ami körülöttem történik, láthattál már ilyen blogújrakezdést. És még azt se mondhatom, hogy tutira ki van találva a hogyan, a mit és a mikor. De ha nagyon ráfeszülök ezekre, akkor sose jön el a változás, na, ez is változás, látod, mert régen kényszeresebb tervező voltam. Egyelőre itt marad ez, ha már van a zen-taxi, jól szolgált évekig, arra, hogy kiderüljön, mi hogy működik, vagy sem, arra ez is pont elég jó. Tehát ez a forma és a hely.
Az idő, a rendszeresség örök problémám. Ezért kell mankó, vagy sorvezető. Nem bonyolult, de lehet, hogy nehéz lesz, majd kiderül. Mert azt találtam ki, hogy legyen ez egy verbális 365 nap. Minden napra egy szöveg, ahogy a képekkel is csináltam már. Persze ez adja, hogy akkor napló legyen, de a terv nem ez. Hiszen mérsékelten érdekel gondolom, hogy mit tettem, mit csináltam vagy mi történt velem, körülöttem adott napon. Ide tartozik, hogy híres emberek naplóival se tudok mit kezdeni, nem vagyok ilyen múzeumbogár, hogy olvasgassam, mit vett a boltban, ki látogatta meg, mit írt vagy festett, mennyit ivott vagy evett – szóval szerintem a napló műfaja nem csak íróban, de olvasóban is speciális elvárások szerint működik, nem mindenki kompatibilis ezzel. De akkor hogyan?
Hát, ez az, ami majd kiderül. Nem tervezek előre. Írni. Ennyi. Penzumban. Volt egy iPad erre, de nem alkalmas – erről majd később – és most lett egy Macbook Air, szerintem jó lesz. Volt olyan ötlet is, hogy írógéppel, és majd lehet, hogy az lesz az igazi, nem tudom, de a kezdeteknél nem akarom még ezzel is nehezíteni.
Most ennyi. Ez egy ilyen első bejegyzés, ha akarod, bebúkmárkolsz vagy hogy, aztán eldöntöd, hogy neked ez bejön, vagy sem, meg fogom a szósülben osztani is, ott is belefuthatsz. Személyes lesz. Abban is, hogy neked írom (meg persze magamnak), az egyes szám második, az most jónak látszik. Na jó, elküldöm. Ja, még valami. Annyiban gonzo, hogy nem olvasom el elküldés előtt újra. Leírom, megformázom, ha kell, keresek képet, ha kiadja, akkor a 365-ös képeimből, ha a téma okolja, akkor máshonnan, aztán már küldöm is.
A fotón a barátaim láthatóak, ahogy épp megették a lecsóm, szentmihályi volt, baracklekvárral, curryvel, ahogy annak lennie kell. Mivel körben ülnek, tetszőleges, honnan kezdem, Keleti Éva, Kincses Károly, Bagi Tamás és Krisztina, Mandur László, Kiss János, Sulyok Mária, Török József, Sebestyén László, és a teraszon Kincses Gyula. Lesz róluk is még szó, majd figyelj, addig meg, ha nem tudod, ki kicsoda, nézz körül a google-ban.