Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok! – hallom és olvasom a szót, és elérkezettnek érzem az időt ahhoz, hogy leírjam: arra hogy magyar vagyok, nem lehetek büszke.

Nem azért, mert erre a jobboldaliak szoktak azok lenni, hanem egyszerűen nyelvileg-fogalmilag lehetetlenség. Ugyanis magyarnak lenni, bár szoktam volt mondani, karmikus kihívás, de önmagában nem teljesítmény. Vagyunk vagy 15 millióan mondjuk, akik magyarok. És? Ilyen elven büszke lehetek arra is, hogy férfi vagyok. Vagy hogy 180 centi magas. Egyikért se tettem semmit, kaptam, beleszülettem, így alakult.

Az ember a teljesítményére lehet büszke. Sajátjára legfőképp, aztán ha az nincs, akkor a máséra. De még az is kevés nyelvileg, hogy ha azt mondom, hogy büszke vagyok a magyar sportolókra. Mert példás apukák? Vagy mert ügyes sofőrök? Nem. Tehát büszke ebben az esetben is csak a magyar sportolók sporteredményeire lehetek, de úgy gondolom, még ez is túl tág kör, hiszen nem minden sportoló nem minden eredményére lehet az ember büszke. De kábé ez már elfogadható.

Aki büszke lehet arra, hogy magyar, az az, aki ezért tett is valamit. Például mondjuk a kínai boltos, aki nyelvvizsgázott és megszerezte az állampolgárságot, tanult és teljesített. Ő mondhat ilyet, hogy büszke arra, hogy magyar, de igazán ő sem valami ködös összetartozásélmény alapján lesz az, hanem egyéni teljesítménye okán.

A magyar az nem minőségjelző, főleg nem valami extra, másban nem rejlő dologé. Büszke magyar, az csak más ellenében lehet, egy tóthoz vagy románhoz képest, és nyilván, hiszen épp ez benne a lényeg, hogy egy zsidóhoz vagy cigányhoz képest. Mert erre találták ki, a büszkemagyar az ellenmagyar, irredenta-light.

Mellesleg ez az egész hungarikumos izé is ezért nem működik. Mert ha azt mondom, hogy magyar áru, az önmagában nem jelent mást, mint hogy az ország határain belül készül, mondjuk az ország határain belüli termékből, mondjuk magyar emberek kezei által. Bizonytalan vagyok benne, hogy ezek mind teljesülnek-e, amikor mondjuk pálinkát iszom, almát vagy kolbászt eszem, de meghatározásnak jó lesz. De minden magyar pálinka jó? Nem, a többsége szörnyeteg. Minden kolbászunk finom? Fenét, a java inas zsírkupac. Tehát ha azt mondom, vegyél magyar árut, azzal nem mondtam ki azt, hogy mert azzal a minőség is házhoz jön. Lehet, de egyáltalán nem biztos. Az, hogy egy alma magyar, önmagában nem jelzi, hogy jó is. És itt most nem csak az a kérdés, hogy a címke mire raggatható, és hogy elég szigorú-e a zsűri. Hanem hogy a magyar alma magyarsága épp annyit ér, mint a lengyel alma lengyelsége. Ettől egyik se jobb vagy rosszabb. Amitől meg igen, az nem országfüggő, mert hogy nincs olyan dolog, ami attól lenne jó vagy rossz, hogy melyik nép kezei közül esik ki.

Legyünk büszkék, mert a gyerek 160 centit ugrott a tornaórán, vagy mert felvették az egyetemre, vagy legyünk büszkék, mert jól sikerült a pörkölt a bulin. Legyünk büszkék akár egy dalfesztivál győztesére, de úgy legyünk büszkék, hogy más büszkeségét is képesek legyünk elfogadni. A jobboldal a kokárdára szúrt nagymagyar büszkeségével kört rajzol, amibe majd ő megmondja, ki tartozhat bele és ki nem – nem kell teljesítmény hozzá, csak hangerő. Erre jó, ennyit jelent csak. Önmeghatározás valakik ellen, harcállás, befeszült arccal, felcsapott orral.

Van egy kép itt. Lech Wałęsa és Wojciech Jaruzelski kezet fognak. Ismerve a lengyel történelmet, főképp kettejük pályájának találkozását, a kép legalábbis beszédes. Nem tudom, mi járt a fejükben. De a kép okán mégis valami olyan következtetésre jutottam, hogy talán az, hogy lengyelek, náluk nem kikölcsönzött pántlika a ruhatárból, nem szitokszó és nem egymás elleni jelzős szerkezet. Mindketten akartak valamit, de talán egymás lengyelségét nem vonták kétségbe. Büszkemagyarok, mi meddig várunk még a kiegyezésre?