Tisztelt Miniszerelnök úr!
Publikálásra került az ön Dávid Katalin professzor asszonynak írott levele a német megszállás emlékművével kapcsolatban, és ez a válaszlevél két kérdésben kényszerített arra, hogy írjak önnek. Egyik sem művészettörténeti és nem is esztétikai kérdés, de úgy vélem, mindkét kérdés fontos és magyarázza azt, amit ön látszólag nem ért, mivel a tervekre adott reakciót olcsó politikai lökdösődésnek aposztrofálja, holott a probléma mélyebben gyökeredzik.
Az első kérdés az emlékmű tényét érinti. Mi az az indok, ami önt oly nagyon sürgeti, hogy mértéket vesztve hagyja, hogy rendőrök vigyék el a tüntetőket? Miért nem akar konszenzust, vagy legalábbis párbeszédet, miért nem tartja magát ahhoz az ígéretéhez, hogy a választások után az emlékmű kérdését szélesebb szakmai nyilvánosság előtt tárgyalják? Ugyanis annak eldöntéséhez, amiről levelében beszél, hogy ez az emlékmű mennyiben és hogyan képes egy problémakörre jól reflektálni, mivel emlékművet jószerivel az örökkévalónak épít az ember, időre és türelemre lenne szükség az ön részéről. Ez nem egy Nemzeti Színház, amire mondhatja, hogy ízlés kérdése, hogy szépnek látjuk-e, feledve a színházi tér technikai alkalmasságának kérdését, ez a szoborcsoport kényes kérdésre kíván választ adni, azt pedig nem lehet gumibotok árnyékában megtalálni. Nem elég jó szándékúnak lenni, annak is kell látszani. Kapott újabb négy évet, nem kergeti a tatár, hova tetszik sietni?
A második kérdés a levél végén említett radikális antikommunista attitűd, mint korosztályi önmeghatározás. Elnézését kell kérnem, de tudva, hogy azonos korosztályhoz tartozunk, meg kell önt cáfoljam: a mi korosztályunk nem radikálisan antikommunista. Lehet, hogy az ön kollégiumi társai azok, de azért ebből ne tessen messzemenő következtetéseket levonni. Én például antifasiszta vagyok. És mint ilyen, azt is gondolom, hogy a Vörös Hadsereg nélkül nem lett volna elképzelhető a fasizmus feletti győzelem. Mindezt annak tudatában állítom, hogy tudom, hogy ez a hadsereg is követett el borzalmakat, és tudok a Gulágról is, de mindezek együtt színesítik a képet, és mint a csákvári diszkóban a helyszínelésnél, fontos, hogy kiderüljön, kié volt az első pofon. És az bizony a fasisztáké volt.
Azt, ahogy ön a hatalmat gyakorolja, az utókor fogja helyén kezelni kellő távolságból, mi itt most csak megéljük, jól, rosszul, függően attól, hogy a politikai árok melyik oldalán állunk, vagy hogy a hatalom melyik oldalára állított minket. Igen, a hatalom, mert azzal, hogy önök az antikommunista harcukban nem ismernek mértéket, elérték mára, hogy Magyarországon baloldalinak lenni bűn, legalábbis önök szerint az. És ez legalább akkora hiba az önök részéről, mint a 2006-os események idején a huligánok és a jobboldaliak összemosása volt. Annak hatása a Jobbikban csúcsosodik ma, az ön antikommunista retorikájáé jóllehet a szélsőbalban fog. Egyik sem alkalmas arra, hogy nyugodt közéleti és közérzeti helyzetet teremtsen. Vagy utcai harcokat akar?
Orbán úr, amíg ön Mécs Imrét vegzálja, amíg elképzelhetetlennek tartja az ellenzékkel tárgyalóasztalhoz ülni, vagy a szakmával bármely kérdésben, addig itt nem lesz béke. Ön megépítheti az ön elképzelésének oly kedves emlékművét, de félek tőle, hogy ezzel csak egyfajta szellemi berlini falat épít. Ön karantént akar a baloldalnak és lássuk be, a gyenge ellenzéki pártokkal szemben most nincs is nehéz dolga. De nem ők, hanem mi fogunk a torkán akadni, antifasiszták, baloldaliak, szabadságpárti gondolkodók. Akármi módon is zsonglőrködnek a számokkal, az ország több mint kétharmada nem szavazott önre. Talán nem véletlenül. Mert ahhoz, hogy államférfi legyen, önből hiányzik az egyik legnemesebb keresztényi erény, a megbocsátás kegyelme. Önt a saját radikális antikommunizmusa tartja fogságban. Ilyen attitűddel legfeljebb a szélsőjobbnál lehet ön népszerű, mert ez már a mérsékelt konzervatív oldalon sem divat.
Orbán úr, ön egypártrendszert épít. Lelke rajta, megteheti. Minden eszközt megteremtett hozzá, bíróságokat, ügyészséget, belügyet és külügyet etet kézből. És ők szolgálják is önt. Félelemből. Kádári egypártrendszert épít, mert ebben szocializálódott. Ezt ismeri. De emlékeztetem rá, hogy félelemből még sosem születtek tartós eredmények. És akármilyen is volt, az elmúlt húsz békeév nyomtalanul nem múlik el, mert bár kényelmes nép a magyar, de nem felejt. Építhet stadiont vagy emlékműveket magának, bizalmat már sosem fog. Pedig ez lett volna a dolga, és túlélésének egyetlen záloga.
A választásokig lehetett hinni, bízni az irrealitásban, hogy a darabjaira hullott, és darabjaiban főleg egymással vitában álló, szellemi bázisát adó értelmiségi elitje által sem támogatott ellenzéki összefogás valami csoda folytán, talán, mégis, főképp nem saját erejéből, nem értelmes programja által, egységes és érthető jövőkép és önmeghatározás híján inkább dacból, és a Fidesz által dobott gumicsontokon rágódva győzni fog. Tudom, hülye egy hit, szürealitásában veri a szeplőtelen fogantatást is, de az ember már csak olyan, hogy szeret bízni, hinni, vakon is. Ha nem így lenne, bezárnának a kaszinók, a lottózók, a templomok, de még a patikák bevétele is töredékére csökkenne. Azonban a választások elmúltak, túl vagyunk, győzött a realitás, a hit ideje lejárt. Legalábbis a baloldalon, mert jobbosoknak maradt a békemenetes, EU-ellenes, Putyin-barát világ, és ahhoz, hogy ezt valaki csont nélkül bevegye, ahhoz kell aztán a vakhit piszkosul, máshogy az se megy, csak agy nélkül, zsigerből. Nekik a magyar nem egy embercsoport, nem azonos nyelvet beszélők köre, nem is a nemzet szimpla spirituális kapcsolódása, hanem a minőség, a faji felsőbbrendűség jelzője. Nekik legyen mondva, persze, rájuk kell csak nézni. És mégis azt mondom, be kell lépni a Fideszbe!
Székely Kriszta vizsgaelőadást rendezett az egyetemen, szerencsére volt jegy rá és idő is, hogy megnézzük, és nem bántam meg. Leginkább azért, mert elgondolkodtatott. És ez már nagy dolog. Egyrészt magamon. Azon, hogy miközben a szolgával kellene egyetértenem, de igazán ez mégsem megy, mert mindamellett, hogy egy kedves bolondos egyszerű ember, de gondolkodásmódja minden szimpátiám ellenére olyan, ami miatt elköltöztem anno anyáméktól. Mert szép dolog a természet, a madarak, a vadak s halak világa, meg az erkölcs is persze, de a világ ennél egyszerűbben működik. Don Juan nem létezne nők nélkül, sőt, egyenesen a nők működtetik. A nő keres vágyának megfelelő formát, aztán a felelősséget cipelje a férfi. A nő az, akinek a megfelelőnek hitt vagy remélt férfi kell, bármi áron, érte bármit felad, bármibe belemegy. A férfi ezt csak használja, és lássuk be, amíg tart a szerelem, addig nincs egy rossz szava sem senkinek. Na igen, és mi van, ha a férfi valóban a szerelembe képes csak szerelmes lenni, ha a nő ehhez csak eszköz? Hát, pech.