Tudom, önző szempont, de sajnálom, hogy végéhez közeledik a Castro-korszak Kubában. Ugyanis az elkövetkező pár évben biztos nem tudok még odautazni, viszont sajnálnám elszalasztani azt a Kubát, ami Fidel kubája. ha ugyanis ő meghal, onnantól az erózió elkerülhetetlen. Tisztában vagyok vele, hogy mi ennek az egésznek a háttere, ki Castro, hányan kényszerültek emigrálni, hány embernek nem sikerült – tehát nem a diktatúrát sajnálom. A szegénység szabadságát sajnálom.

Így vesztettem el az NDK-t is, és Csehszlovákiát, valamint Jugoszláviát. Kamaszként, a nyolcvanas évek elején eldöntöttem, hogy ezekbe az országokba márpedig én nem megyek. A jézuspapucsos ndk-sok, a szandokanu mompracenu hulicská-bulicská tüdőfejű cseszkó lányok, és a szocioburzsuj színesbakelitlemezes, csokikrémes seftes jugók itteni megjelenése rettenetes és szánalmas volt egyszerre számomra. Kizárt volt, hogy én oda bármi okot leljek, hogy menni kelljen. Hiába hogy a cseh sör jó, hogy a jugó tenger, hogy az endéká (na oda nem tudok mástól előkapart indokot se, talán a bármire kapható lányok), nem és nem. És aztán Gorbacsov kinyitotta az ablakot, glasznoszty, peresztrojka, Horn Gyula meg az ajtót, és a nagy huzat sutty, kisöpört mindent. Tessék csak megnézni, hogy a vicces, huncut, de barátságos, legvidámabb szamizdat Magyarországból milyen unalmas, zárt agyú, kirekesztő hely lett. Hogy ne kelljen messze menni. Hát, ezért sajnálom Kubát is.

A szociotáborból Románia (jó, persze, Erdély is) és Bulgária volt meg. Ott háromszor is jártam, kétszer szülőkkel, egyszer osztálykiránduláson. Minden hiába, szerelmem Várna. A szülői vizitből Sumen maradt meg, leginkább valami jó kirándulás, a finom rántott hús. Az iskolai dzsembori pedig Várna, a bajszos nők a tömött Ikarus buszokon, a rádióból üvöltő Neoton Família, tehát az abszurd, és hogy első halálközeli élményem ott ért, mikor bele akartam fulladni a tengerbe (akart a franc, de nagy vihar volt). Aztán a második ilyen élmény majd ’86-ban Szovjetunió, Tulában, ahol ronggyá törtem apámék Wartburgját. Moszkvába indultunk kollégámmal, akivel mellesleg együtt zenéltünk – ez az út is nagy élmény volt, picit talán túl nagy is, majd egyszer megírom.

Így vesznek el hát a régi, nagy és kevésbé nagy dolgok, ez a globalizáció, az igazi. Amikor minden egyforma lesz, mindenütt ugyanaz a hajsampon, ugyanaz a fejkorpa. Ha izgalomra vágysz, lehet szervezni utazást mondjuk a csernobili erőműhöz, ahogy luciáék,  de ez más már. Ez részben retro, részben pedig mai kalandtúra. Amikor a Gum áruház polcain a valódi hiánygazdaság mesél, amikor mindezekből kifolyólag az emberek valóban megnyílnak előtted, mert nincs verseny, nincs szabad piac, ezért a tétje is az emberség, és nem a verseny a beszélgetésnek, az más. A vonatok kupéiban elfogyasztott borocska és sütemény olyan fiatalok ajándékaként, akik Moszkvából csak álmodni merhettek arról, hogy milyen lehet Budapest. Vagy Farkaslaka sara, öregasszonyok kendői, Udvarhely deszkapálinkája, vagy a füllesztő bolgár nyár, a kikötő, apró hal és sült krumpli halmokban a zsírpapíron, vagy a bulocska, a marozsennoj abrand, az Arbat fiataljai, a kitérdelt mackónadrág, a mahorka, vagy a zombi amerikai autók, az ötvenes évek chevijei, a fekete inges, gyöngyöző homlokú férfi, aki asztal mellől, szájában jóféle szivarral nézi kedvesét, ahogy testére tapadó olcsó, kézzel varrott ruhájában táncol, nos, ezek igen mulandó, tünékeny álomképek, amiket elmesélni is bajos lesz, ha egyáltalán rákérdez valaki majd, ha megmarad az emlékezet.