Egészen elképesztően álszent az, ami most Grass megjelenő naplókötete körül történik. Mintha visszafelé működne az idő, de legalábbis, mintha bármit is változtatna irodalmi munkásságán az, hogy a Waffen SS kötelékében szolgált. Nem kívánok belemenni az életrajz ezen fejezeteinek részletes tárgyalásába, megteszik helyettem mások, maga a szerző is – és ha van valami, ami ebben elgondolkodtató, az a magyarázkodás Grass részéről, az ugyanis teljesen felesleges. Ami nálunk manapság a három per akárhanyasok aktái, az most Grass a németeknél.
Már eleve érdekes, hogy míg Joseph Ratzinger esetében megbocsátó az a szellemi elit, amiben mozog, addig Grassnál egyenesen a Nobel-díj visszaadásáig mennek, Lech Walesa Gdansk díszpolgári címén nem kíván osztozni a német íróval. A kérdés, mi áll ezek mögött a próbálkozások mögött? Kell egy egyszemélyes bűnös, hogy helyettünk vezekeljen, látványosan és hosszan? Mintha hirtelen mindenki mindent jobban akarna tudni, mintha Grass irodalmi munkássága hajítófát se érne – utólag. Mi változott meg azokban a könyvekben? Sőt, tovább megyek. Mi változott meg grassban? Semmi. Tizenéves sihederként a körülmények hatalma erősebb volt – na de lássunk már tisztán: akkoriban németország nagyobbik fele aktívan, vagy passzívan támogatta Hitlert, és azt a rezsimet, ami elsöprő retorikájával olyat ígért, amit bizony nem lehetett könnyű visszautasítani.
A világ nem fekete és fehér, úgy vélem, hogy Grass mögött egy olyan életmű áll, aminek fényében érdektelen, hogy több, mint hatvan éve bedőlt a propagandának. Sőt, aki olvasta könyveit, és érteni akarta, az most nagyon nem is csodálkozik ezen az új információn, mert azok egyfajta irodalmi vezeklésnek is bőven felfoghatóak voltak eddig is. De nézzük máshonnan. Mennyiben számít, hogy Hunter S. egy beszívott éjszaka után, vagy színszárazon írta a könyveit? Fontos-e, hogy Csáth élt-e drogokkal vagy sem az alkotásai szempontjából? Huxley kísérletei a tudatmódosítókkal bagatellizálják-e azt, amit a Szép új világban megírt? Nem, nem és nem. Pedig ezek az alkotók az alkotás közben éltek olyan magánéletet, ami a köznép számára mondjuk úgy, irritáló, excentrikus, vagy elítélendő lehet. Grassnál a helyzet ennél jóval világosabb. Nem mint író lépett be a hadseregbe, írásai épp ez ellen a militáns világ ellen szólnak, talán épphogy hitelesebb művekként, hisz belülről élt meg valamit, nem fikció, vagy elmesélés alapján rótta papírra sorait.
Helyére kell tennünk a dolgokat. Vannak olyan idők a történelemben, amelyet megélve utólag az ember nem biztos, hogy büszke arra, amit tett. Ne menjünk messze, gondolom sajnos nem kevés olyan van ma Magyarországon, aki anno látványos sorsközösséget vállalt egy politikai nézettel, párttal, de mára ezt a nézetét revideálta, előre lépett és meg tudott újulni. Elég csak körbenézni a naggyűlések színpadán, kik ültek a vezér mögött, és azok hol vannak ma. Arról ne is beszéljünk, amit mondjuk Eperjes vagy Kudlik csinált – egy süllyedőben, feledőben lévő pályán újból középpontba kerülni pártérdekek kiszolgálásával, mindenféle szakmai mércét mellőzve – és ezek az emberek ezt felnőttként, útjuk (minimum) delelőjén tették, nem gyerekként, és nem egy diktatúrában, hanem szabadon választva. Mégis, legfeljebb csak szánakozva mosolygunk, amikor egy művész pártkatona lesz.
Ha akár Grass, akár Szabó, akár Molnár Gál esetében negatív ítéleteket hozunk annak alapján, amit a múltban tettek, akkor lemondunk az emberi feljődésbe vetett hitünkről, akkor azt állítjuk, hogy egy személyiség képtelen előbbre lépni, képtelen felülbírálni döntéseit. Márpedig csak a változás örök, és ha van valami, ami ítélendő, akkor az a változások elfogadásának képtelensége. Egyikőjük se állítja, hogy ma belépne újra az SS-be, vagy hogy de jó is volna újból beszervezettnek lenni. Ne bántsuk Grasst, inkább olvassuk el újra a könyveit. És ha magunkra ismerünk bennük, engedjük, hogy magával ragadjon, hogy felemeljen bennünket. Képes rá, még ma is. Ő is, Szabó is, MGP is. Az időkkel az emberek is változnak. Aki nem, az szellemi értelemben halott.