Hány filmet kell megnézni, hogy mind a könyöködön jöjjön ki? Hány könyvet elolvasni, hogy tapéta legyen az összes könyved? Hány képet kell látni ahhoz, hogy becsukd a szemed? Telítődhetünk-e információval, van még új a nap alatt?

Régen sokat hallgattam rádiót. Este bekapcsoltam az ősöreg csöves fadobozt, recsegve szólt valami adó, néha nem is magyarul, hallgattam sok rádiójátékot, voltak kedvenc műsoraim. Persze, a Szabad Európa Rádió is. Emlékszem a moszkvai olimpiára, a körülötte lévő cécóra, amit ott hallgattam, anyám rám is szólt, hogy sose lehet tudni, ne hangosan hallgassam.

Tévés élmény az ágfalvai este, amikor a nappali és a gyerekszoba közti cserépkályha tetejénél lévő lukon keresztül áramló kék villódzásból próbáltam kitalálni, mit is nézhetnek anyámék. Mindig a legizgalmasabb filmeknél küldtek aludni.

És a könyvek. Ez nagy kör. Legkedvesebb gyerekkori könyveim egyike a Már tudok olvasni sorozatból a Csuk és Gek volt. Két orosz kis srác szeli át a nagy Szovjetuniót vonaton, hetekig utazva – a legjobb könyv volt ez nekem akkor. Meg a Szeleburdi család, a pálmasétáltatás.

Film? fene tudja. Las Vegas végállomás alapmű, Táncos a sötétben szintén. Két feledhetetlen az újak közül.

Mostanában nem olvasok, nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót – nem is tudom, miből élek.