magán

Nyomás alatt

| hegyizsolt

2018-07-12-15.53.43

Készül az új Balla-könyv a Csak képek sorozatban, budapesti tematikában. Már jó ideje készül, több, mint fél éve, ma kezdték el nyomni a belíveket. Egyet láttam, a többi egy csomagtartóban várja, hogy ideérjen, gondolom, azok is jók lesznek.

Tanulságos minden tekintetben egy ilyen munka. Elsősorban abban, hogy mi minden kincseket rejt Demeter archívuma. Nagy érzés volt válogatni a dobozokban, félelmetes, néha fájdalmas, de leginkább lenyűgöző. Több szintű, több rétegű varázslat. Látod magát a negatívot, sérüléseivel, a tasakkal, amiben van, esetleg írással a tasakon. Aztán látod a digitalizált fotót, az embereket, környezetet, viszonyrendszert, de látod a kort is, amiben készült, emlékek hálóját, és látod az embert is általa, aki az exponálógombot megnyomta. Több ezer felvétel csak ebben a szűk témában, ha csak ennyi lenne az életmű, sok utcafotós azt is megirigyelné. De van persze sok más minden is, felfedezésre várnak a páncélszekrényben őrzött képkockák.

Tanulságos ez persze abban is, ki segít, ki fárad el, hogyan és mikor, mennyire kiszolgáltatott is egy ilyen folyamatban az ember, igen, ez is korlenyomat, jellemző, valóságos, magyar.

Tanulságos nekem is. A félelmeimben, bizonytalanságaimban, alkuimban. Az idő múlásában. A memóriám működésében, hogy a képzelet miképp csal meg, hogy hányszor tör elő a tehetetlenség, hogy mire a végére érsz, óriás batyuba gyűlhessen minden, a jó, a rossz, az emelkedett, a kicsi, minden összeérjen.

És hát igen, a sors, a véletlen, a karma… mert hogy kerestem volna a könyv nyomdai anyagát, ami nálam volt, egy mappában összegyűjtve, minden, a kiválogatott képek, a kimaradtak, a telefonnal befotózottak, a különféle verziók, állomások, a teljes anyag. Van egy külső NAS szerverem, azon tárolok mindent, ami fontos. Néhány napja oda másoltam fel, eltettem, bedobozoltam, hiszen a könyv a nyomdában van. És tudom, hogy ez megtörtént, de ma még sincs sehol a budapestkonyv nevű folder. Jó, ez főleg érzelmi kérdés, mert a képek eredetije mind megvan. De akkor is nagyon nyomasztó, nagyon fura. Olyan, mint amikor betörtek hozzánk. Nem sok mindent vittek el, de undorító érzés volt a tudat, hogy valaki járkált a holmijaink között. Na, ez pont ilyesmi, hogy nem bízhatok a gépekben, hogy elveszett valami, amit próbálok visszaállítani, de a sikere kétséges.

A könyv kész lesz, ez a lényeg. Ez az első kézzelfogható dolog, amióta az öreg meghalt. Büszkének kell lennem rá.

Obi sztori

| hegyizsolt

hegyi160224_1

Ma nem ment a felújítás az eső miatt, inkább a bevásárlásra koncentráltam, kellett pár dolog az Obiból. Aki járt ilyen helyen, az tudja, hogy a barkácsáruház nem arról híres, hogy a kedved keresnék az eladók, sőt, a rendszer az, hogy vagy csapatba verődnek és olyan gondterhelten és sebesen szelik át az eladóteret, mintha zombitámadás elől rohannának, ha meg véletlen egyikük elszakad a falkától, akkor az vagy süketnek tetteti magát,  vagy valamelyik polcrendszerbe dugja a fejét, hogy ne is kérhesd számon, miért nem vett téged észre.

Kellett pár festést kiegészítő dolog, meg egy új problémát is meg akartam oldani. Ugyanis az ebédlőben a ledpanel felszerelés óta hiányzik a kis helyi fény, effektnek, dísznek, nem sok, de kell. Befogtam pár ledes íróasztali lámpát.  Van még az apróságokat, azaz a házi szentélyt megvilágító képkeret lámpa is, kapcsolója a Siva szobor mögött, kényelmetlen. Emiatt aztán jó, ha évente kétszer volt eddig bekapcsolva. Na, mi lehet a megfejtés? Távirányítás.

Van modern wifis, ami drága, van központi egységes, ami még drágább, és van a rádiós, ami nem olyan okos, de kapcsolni tud. Ez utóbbira esett a választásom, ráadásul 3 dugalj és egy távirányító együtt 3000 forint volt csak. Az más kérdés, hogy itthon az egyiket szét kellett szedjem és az elektronikáját bekötni kapcsoló helyett a szoborhoz, de így most minden egyszerűen távkapcsolható lett.

Szóval vásárolni muszáj volt, és ehhez kellett találnom eladót is. A sorok között jött is egy molett hölgy, elmondtam, miket keresek, led izzó, dugalj, kapcsoló, vezérlő, meg még tanács is kéne, ő kedvesen mosolyogva vezetgetett végig a terepen, olyannyira, hogy a végén már a festőszerszámokat is tőle kérdeztem. A legvégére maradt a festhető sziloplaszt, mondta is, hogy ahogy megyek majd a földszintre, a lejáratnál vannak kitéve. Meg is lett, de nem jutottam dűlőre.

Ugyanis az nem mindegy, hogy mennyire rugalmas, hogy tapad, nem érdemes olcsítani ebben, mert években kell mérni a befektetést. Lamentáltam, próbáltam az apró betűs okosságot kisilabizálni – mindig legyen szemüveg nálam, a fenébe – erre látom, jön a hölgy.

Kérdezi, minden oké? Mondom, hát kábé, nem tudom, melyik legyen. Erre ő: lenn a fiúknál többféle van, ott nézze meg, de amúgy is, ha rám hallgat, női eladóktól ilyen áruházban, csak függöny vagy textil ügyekben kérdezzen, minden máshoz a fiúk értenek, jobban jár velük. És mosolyog, mosolyog… persze mondtam neki, ne legyen kishitű, nagyon jól segített eddig is, végül is van minden, ami kellett, és ezt ő hozta össze.

Mondhatod, ritka az ilyen, mert az eladók buták és/vagy bunkók. De nézd az ő szemszögükből, az is ritka, ha a vevő nem ideges, türelmetlen és paraszt. Én szeretek a boltosokkal játszani. Bohóckodni, tettetni a nagyon hülyét, sztendapolni nekik, és kifejezetten sikerélmény, ha sikerül mosolyra bírom őket. Na jó, nem mindet lehet, a ruhaboltban pultot támasztó, zenét rágózva üvöltető kis picsákat nem, de oda meg, be se megyek, ha mégis ilyen lánykába botlom, nem vagyok vele kíméletes.

Te sietnél, ő fáradt. Lehet ezt fensőbbséged teljes tudatában is, de neked lesz bosszantóbb, mert ő van otthon. És lehet úgy is, hogy nevessetek egy jót. A vásár kettőn áll.

Mázolós

| hegyizsolt

2018-06-13-15.21.33

Ez most csak egy kis jegyzet magamnak arról, amiben vagyunk a felújítás kapcsán. Hogy ne felejtsem el. Fura belegondolni abba, hogy ha komolyan veszem magam, és tényleg nem újítok többet fel semmit az életben, akkor se lesz sokkal rosszabb helyzet – hacsak nem üt be valami természeti katasztrófa -, mint amilyen most. 15 éve volt a legutolsó globális felújítás, 15 év múlva 66 éves leszek. Akkor már illik ilyen hülyeséget nem csinálni, hogy állok a létrán és mázolom az ablakokat kívülről. Nyilván lehet mestert is fogadni, már ha lesz mester 15 év múlva, és nyilván ha lesz rá pénz is. De nagy baj szerintem akkor sincs, ha 25 évnyi lesz az ütem, akkor már 76 éves leszek, amibe belegondolni sem akarok. Milyen fura, hogy a felújításról az öregedés jut eszembe.

Na, de a lényeg: nem, nem kell csiszolni semmit, felesleges, a csiszolópapír lobbi ármánykodása csak. Fess rá, jó lesz az. Nyilván jó festékkel. A másik, hogy szilózni festés előtt kell, ha utána csinálod, akkor lámpafényben meg fog látszani. Ez bosszant. Annyira, hogy lehet, hogy kipróbálom, hogy ott, ahol nagyon látszik, kap egy halvány festékréteget még, de nem akarok kipakolni, szóval csak ügyesen. És kell találni jó ecsetet. Ez még feladat, mert olyan kell, ami valahogy nem folyatja ki a festéket akkor sem, ha felfelé festesz. Most ennyi. Majd még ha lesz új történés, írok erről.

Billy Elliot, a botrányos

| hegyizsolt

billy-1

Miután a nyelvében élő népnemzeti média lehozta, hogy skandallum van az Operában, majd levették az előadásokat, később visszatették, jóárasítva a jegyeket, gondoltam úgyis uborkaszezon van, nézzük meg, milyen is Sir Elton Hercules John musicalje a Billy Elliot az Erkel színházban. Nem vagyok célközönség, mert a musical számomra pont annyira idejétmúlt, mint az operett, de míg utóbbira hat lóval se vontatsz el, egy popzenés darabot még csak kibírok, írni meg úgy érdemes, ha láttam is.

Az Erkelben még soha nem voltam, nem követtem a sorsát nyomon, pedig ha megteszem, tudtam volna, hogy ez egy úgynevezett népopera volt, így talán meg sem lepődöm azon, ami a mai matiné előadást megelőzően fogad. Az előtérben sok gyerekkel várakozó család, mi túlöltöztük a farmernadrág-ing kombóval a többséget, a plakátszerű papírmasé figuráknál lehet fotózkodni is, kicsit vásári, de belefér. A nézőtér kifejezetten ronda, benn hangzavar, olyan, mintha valami termelési értekezlet báljára érkeztünk volna. Fura.

A darab története röviden annyi, hogy Margaret Thatcher idején, 84-ben a bányászok sztrájkja alatt egy kisfiú bokszedzés helyett táncórákra jár, amit előbb ellenez csonka családja, majd miután a sztrájok értelmüket vesztik, apa mégis elkíséri fiát a királyi balett vizsgájára, ahol a srác végül felvételt nyer, beteljesülnek az álmok, balettozhat a bányászfiú. Nem mondanám nagyon eredetinek, a korról volt jobb film is, itthon Büszkeség és bányászélet címen futott, eredetije 2014-ben a Pride címet kapta. Na, ha azt vitték volna színre, nyilván a kormánysajtó porig égeti az Erkelt.

A szereplőkről én most nem fontossági sorrendben fogok írni, ugyanis ketten közülük kiemelkednek a csapatból. Az egyik a Billy barátját játszó Sütő Zalán. Amikor színen van, viszi a figyelmet. Vicces, laza, könnyed. A másik színész Mr. Braitwaite, azaz Ömböli Pál. Mackós alkata ellenére is karakteresen táncol, humoros, hiteles, Németh Kristóffal ellentétben nem ripacskodással oldja meg a szerepet, úgy van jelen, hogy közben hagyja érvényesülni partnereit is. A többiekről javarészt azért nem tudok mit írni, mert a munkájukból mindaz, amit szövegben, énekben kellett volna átadniuk, elvérzett Ditzmann Tamás és csapata kezei között.

A darab több, mint felét legfeljebb akkor tudod értelmezni, ha nézed az angol nyelvű kivetítőt, mert a szövegből egy szót se érteni. Nem tudom, hogy a probléma gyökere a terem rossz akusztikája, vagy a tehetségében problémás technika, nekem gyanús Ditzmann Tamás hangmérnök, mert ha a hely adottságai rosszak, azokon valamennyit lehet segíteni, viszont az, hogy az ének- és beszédhang ennyire leváljon a zenekarról, hogy cirka 500 Hz alatt semmi se szólaljon meg, az a hangtechnikus bűne. Nem túlzás azt állítani, hogy Ditzman és csapata agyonverte a műsort, hiába dolgoznak a szereplők, hiába a fény, az effekt, hiába lelkes a közönség, botrány, hogy a szöveg egy táskarádió hangminőségét se érje el. Voltam már jó pár előadáson, a Víg vagy a Nemzeti sem jó akusztikájú hely, de ez úgy hangzott, mintha szabotázs lett volna. Érted, a zenekar kábé megszólal, a színészek meg nem? Szájról olvassunk, vagy mi?

A szövegkönyvet Bárány Ferenc és Puller István fordította. Nem tudom, hogy időhiány vagy mi az ok, de abból a néhány mondatból, amit érteni lehetett az jön le, hogy a szöveg énekelhetősége másodlagos. Kényszeresen mai akar lenni, de kábé úgy, ahogy Rózsa Gyuri képzelte a rap-et a Sztárban sztár műsorában. Vagy meg kellett volna találni a valódi 80-as évek szlengjét, vagy tudatosan mai szövegre cserélni a régit, de így nem tudni, ki a célközönség, akinél a poénoknak ülnie kellett volna. A buzizás pedig oktalanul bántó, leválik a szövegkörnyezetről, nem életszerű, hogy egy bányász ismerje Nureyevet, és azt, hogy meleg volt vagy sem.

Ez az Elliot egy non-replika előadás, azaz nem egy az egyben az eredetivel passzol. Így került bele az álom-balett betét Csajkovszkijjal, és így lett kevésbé hangsúlyos Billy és Michael barátsága. Sokan írnak róla úgy, hogy ez egy gyerekdarab, de szerintem 18-as karikás, és nem, nem a képzelt meleg propaganda miatt, hanem mert a dekódolásához szükséges némi történelmi ismeret is.

Összességében egy jó szívvel ajánlható nyári darab lenne ez, akár a 4-est is elérhetné, de most bajban vagyok, mert a hangminőségtelenség okán fene se tudja, ajánljam-e vagy sem. Olyan sok ember munkája van benne, a gyerekek annyira lelkesek, hogy mégis. Menj el, nézd meg, szórakoztató – és reméljük, a nyár elég lesz arra, hogy új hangtechnikus után nézzenek. A jobber sajtónak meg nyilván nem a minimálisnál is kevéssé jelen lévő esetleges, vélelmezhető meleg szállal van baja Michael esetében – kérdéses, hogy valóban ez volt a szerzői cél (Eltondzson is buzi, csak szólok), vagy csak a gyerekek szokásos nemi szerepektől még mentes játékát mutatta be -, hanem az, hogy elhangozhatnak olyan szavak, mondatok, mint szolidaritás, éld meg az álmaid, légy önmagad. Ez nekik túl sok, skandallum, de nyíltan inkább a melegségre fogták, abba nehezebb belekötni, az ma trendi, ahogy azt a családügyi államtitkárnő is kifejtette, de ez már egy másik mese, nem kezdek bele.

update: Ditzmann Tamás megjegyzést fűzött a fentiekhez, a beszélgetést a régi zen-taxi kommentekből változtatás nélkül közlöm.

Kedves Hegyi Zsolt!
Megtisztelő, hogy ilyen sokat szerepelhetek az írásában!
Az Opera részéről hiba, hogy engem tüntetnek fel mint hangmérnök, de ez ebben a formában nem igaz!
Az Operában valóban én mutattam be, illetve csináltam az előadásokat, valamint kitaláltam a megszólalásokat, arányokat, kialakítottam a “sound design”-t …stb ( nem untatom a részletekkel).
A visszajelzések alapján nem sikerült rosszul, sőt, sok dícséretet kaptunk, melyekben a hangra is pozitív kritikát kaptunk.
Az előadás Erkel Színházba költözése folyamán, az addigra beállt paraméterek, programok …stb, konvertálva lettek az intézmény által vásárolt (új beszerzésű) eszközökre.
A Színház hangosítóinak minden információ, szövegkönyv és egyéb szükséges tudás át lett adva. Betanítás megtörtént ( megjegyzem, hogy ez a folyamat már az Operában elkezdődött – ez talán azért fontos, hogy kizárjam az átvételre szánt idő szűkösségének lehetőségét).
Ezután az Opera saját erőből kívánja megoldani, így én nem tudok a jelenlegi állapotokért felelősséget vállalni.
Ezek fényében kérnék változtatást az írásában.

válaszom:

Kedves Ditzmann Tamás, köszönöm, hogy megtisztelt kommentjével, melyet írásom alá betettem változtatás nélkül. Néhány mondatban engedje meg, hogy válaszoljak.

A Billy Elliot kiadványaiban és webes felületén ön van feltüntetve hangmérnöknek, az, hogy az Erkelben nem ön dolgozik a hanggal, nem derült ki, ezért emlegettem önt.

Készséggel elhiszem, hogy az eredeti Operában elhangzott előadás működött, de amit most az Erkelben hallhatunk, az akkor fentiek szerint eltér attól, amit ön betanított. Viszont mivel az ön neve alatt fut a műsor, így talán érdemes lenne nyomon követnie azt, mi és hogy szólal meg, mert sajnos csapnivalóan rossz a hangosítás. Ez az ön renoméjának éppúgy árt, mint az előadásénak. És direkt nem mondom azt, hogy a nevét vetesse le a műsorfüzetről, mert a cél az kellene legyen, hogy a néző minőséget kapjon. Tudom, mikroportot nem egyszerű jól megszólaltatni élő zene mellett, de azért nem gondolom, hogy megoldhatatlan feladat volna.

Kérem tegye meg, hogy a nézőtérről meghallgatja a darabot (azért írom ezt, mert tudom, hogy pl. a Víg nézőtere és a hangosítói pult akusztikai viszonyai erősen eltérőek, de a néző, mint én is, a nézőtérről kapja, vagy nem kapja azt, amit vár.)

Ditzmann Tamás válasza:

Kedves Hegyi Zsolt!
Az Operának felajánlottam a segítségem ( semmi jogviszony nem áll fent az Opera és köztem), amennyiben erre nem tartanak igényt, úgy kértem őket, hogy a nevem vegyék le a címlapról!
Levették!
Nézőként nincs jogom beleszólni a hangosítók munkájába, tehát nem is teszem ( nem gondolom, hogy jó döntés született, de el kell fogadnom).
Üdvözlettel,
DT

Szülinap, szünetjel

| hegyizsolt

2018-07-08_01_33_38

Ma szülinapot ünnepeltünk, így a napi penzum elmaradt, ráadásul miután éjjel megírtam, el is felejtettem publikálni, hát, van ez, lesz ez így még, ennyi belefér, hogy fél nappal később kerül ki, hogy ma szülinapot ünnepeltünk, így a napi penzum elmaradt. Boldog mindent, Tama!

FAK Klub és kolbász

| hegyizsolt

kolbasz

Írtam a találkozómról Attilával, akkor a helyről, ahol ettünk, ittunk, nem esett szó, pedig jó volt nagyon. Fekete Arany Klub, azaz FAK, a Bartók Béla úton, aminek a jellegzetessége, hogy úgymond olajosok csinálják (nem csak) olajosoknak, tiszta Dzsokijúing az egész. Belül fekete és narancs az alap színek, a berendezés ötletesen utal a kőolajra, a bányászatra, olyannyira, hogy a Bányász múzeumnak is van mini tárlata. Csapon kézműves sörök, kapsz kóstolót, hogy eldönthesd, mit szeretnél, persze vannak más italok is, jó időben ki is ülhetsz, nézhetsz kivetítőn meccset, a személyzet kedves, a főnök, Palásthy György (hívóneve medve) és csapata lelkes.

Nem csak a sörök voltak jók, de finomat ettünk, pedig nem lehet melegkonyhát tartani a lakók miatt, de a FAK csapat megoldotta ezt is például zsíros kenyérrel, vagy magyaros tállal. Maga Medve hozta a hozzávalókat, Békési húsárut, töpörtyű, szalonna, sonka, kolbászok, paprika, hagyma – és akkor itt kell beszéljek a szilvalekváros kolbászról, amit a képen látsz fenn. Na az, az fe-no-me-ná-lis. Be kellett szerezzünk a Kamrából a Nagydiófa utcából, bár a csepeli piacon is kapsz, ha szeretnél, de a Kamra közelebb volt. Jó hely, kell menni oda máskor is.

Így érnek össze a dolgok. Van egy jó pub, ott kényszerűségből megoldás kell az ételre, lesz hozzá jó beszállító, és a kedves kiszolgálás okán az ember elkezdi keresni, hogy mit is evett, mit is ivott, hátha otthon is lehet majd ilyet. Nem kell ehhez hungarikum őrület, nem kell fine dinning, sem vendéglátós családi hagyomány – a FAK-ban javarészt mindenkinek a MOL-hoz volt köze, olajhoz, gázhoz, szénhez, nem a fakanálhoz – csak kis megszállottság. És jön a heppiend. Vagyis jönne, ha nem Magyarországon élnénk.

A hely ugyanis a dolgok mostani állása szerint bezár július közepén. Ahogy oly sok más kezdeményezés arrafelé. Mert az oké, hogy valaki kitalálta, hogy a Bartókból legyen budai plázs, galériákkal, éttermekkel, minden jóval, csak valahogy az egész nem állt össze. Nyilván ez annak is köszönhető, hogy nincs ott semmi olyan nagyobb helyszín, amiért amúgy odamennél, és ha már ott vagy, korzóznál, márpedig ha egy utca a semmiből semmibe vezet, nagyon kell akarni, hogy te ott akarj sétálgatni. És a metró bár segítség, de ehhez az is kellene, hogy például a helyek tulajai, bérlői összedugják a fejüket, közösen gondolkodva találják ki az egész arcát és irányát, másrészt hogy legyen annyi erő, hogy ne abba botolj bele lépten-nyomon, hogy ez is zárva, az is zárva, mert ez ront az összképen.

És a legfontosabb, hogy ha az önkormányzat a főbérlő, a tulaj, akkor ne egy-két évben gondolkodjon, és mondjuk a bérleti díjakat úgy állapítsa meg, hogy ne rövid megtérülést akarjon, hanem azt, hogy gyökeret verhessenek ott különféle dolgok, helyek, kultúrák, hogy a nép valóban odaszokhasson. Ezt külföldön úgy csinálják, ha rehabilitálni akarnak egy körzetet, hogy az adott önkormányzat, vagy akár az állam a saját tulajdonát úgy adja oda, hogy akár még adókedvezményeket is ad a bérlőinek, segít, amiben tud, csak álljanak fel, induljanak be, legyen élet, forgalom, hír, ráér kasszírozni majd, ha már van miből és kitől. Mondanom sem kell, a viktoriánus világ nem ilyen.

Én nem vagyok olajos, sem bányász, de drukkolok, hogy legyen valami megoldás a folytatásra, akár ott, akár máshol, kell ilyen hely, mint falat kenyér. Mert itt nem az történt, hogy egy outsider kitalálta álmatlan éjszakán, hogy milyen kocsma nincs még, hol a piaci rés, és terveztetett egyet, hanem szakmájukból adódóan megszállottak szerettek volna valamit létrehozni, valami maradandót, átadni a saját élményeikből, megosztani saját kultúrájukat, ismeretet is terjeszteni és ezzel saját hivatásuknak is rajongókat szerezni, és ez már eleve biztosította azt is, hogy ne rövid távban gondolkodjanak, hogy szeressék, amit csinálnak és higgyenek benne. Ez ritka, úgyhogy folytassa, Medve!

Az itt és most

| hegyizsolt

2018-05-19-15.22.54.jpg

Nem tudom, az megvan neked, amikor fejben eltervezel dolgokat, kerek, egész, gurul, majd a gyakorlatba a fenének se sikerül átültetni. Jó, ez így túl tág, szűkítem. Mondjuk eltervezed, hogy elkezdesz angolul tanulni házilag. Túl vagy már a feliratos filmeken, azt is tudod, milyen tanulási metódus áll közel hozzád, már csak egy tesztet kéne megcsinálj, hogy felmérd a szintet, ahol tartasz. Közben zajlik az élet, felújítasz, könyvet szerkesztesz, pakolsz, takarítasz, ezért fejben megcsinálod a sorrendet, ekkor és ekkor, ha ez és ez megvan, belefogsz. Mert tudod, hogy ehhez nem csak elhatározás kell, de idő, figyelem, koncentráltság is, és ezeknek híjában érzed magad.

Na, hát nekem van pár ilyen fejben összerakott projektem. Felsorolom, ami eszembe jut. Az angol, a lego kameraautó összerakása, a képadatbázis kialakítása és rendezése, a kerti függőágy felerősítése, de még ilyen egyszerűnek tűnő dolog is, mint hogy kialakítani egy kevesebb netet, több alvást és olvasást tartalmazó időrend megalkotása és alkalmazása. Mint egy hülye pókháló, olyan az egész. És nyilván terhel a felújítás annyira, hogy tudom, hogy az energiáim nagy része abba kell menjen, emiatt agyat és erőt igénylő dolgokba értelmetlen belekezdeni, de közben rohan az idő, elmúlik a nyár, évek múlnak el, megállítanám, de nem tudom, mert az idő, könyörtelen jonatán.

Az itt és most, azt hiszem ezzel van a baj. Riasztó. Amikor már beleesel, onnantól már jó, de baromi frusztráló nekikezdeni. És kezdek arra a megállapításra jutni, hogy az alváshiány a fő gond. Ma is, kellett volna festeni az ajtókat, de jött egy leküzdhetetlen álmosság, és hopp, majdnem négy órát aludtam délután. Jó, ehhez az is kell, hogy éjjel meg csak hármat sikerüljön. Enfarkába harapó kígyó. Mert stresszel, ezért feszült vagyok, ettől nem alszom, mert jár az agyam. És ettől fáradt vagyok, nem megy semmi, ez stresszel…

Ráadásul bár november 5 óta jó sok idő eltelt, de az évek alatt rögzült rutinok még mindig működnek, a legrosszabb ebből, hogy magamra csak éjjel fordítok időt, pedig már nem kell nappal folyamatosan készenlétben és figyelemben lennem. Valahogy mégse megy, valamiért ettől a beidegződéstől nehezen szabadulok. Lehet, hogy csak annyi a magyarázat, hogy soha nem engedem magam teljesen leesni a padlóra, elengedni, megélni a legmélyebb mélyen levést?

Facebookról a sörözőbe

| hegyizsolt

2015-12-20-15.58.48

Neked hány ismerősöd van a facebookon? És az ottaniak hány százaléka az, akivel találkoztál már valóságban is, mennyi az, akit csak a netről ismersz, követsz, lájkolsz? Nekem konkrétan a barátokkal, közeli ismerősökkel kezdődött a közösségi média élet, aztán fokozatosan bővült a kör, hol mások jelöltek, hol én jelöltem be érdekes, nekem fontos embereket, és akikkel lehet, az újak közül is szeretek élőben összejönni. Ma egy ilyen új találkozás napja volt Attilával, akivel eddig csak kommenteltünk, messengereztünk, élőben viszont soha nem láttuk még egymást.

Leülni egy asztalhoz pár pofa sörrel az más. Oké, levehető a neten is, hogy valakihez van közöd vagy nincs, már ha valós személyről van szó és nem csak egy nicknévről, de hogy mindennek mekkora lesz a hatósugara, ennek kiderítéséhez a net kevés. A facebook nagyon jó arra, hogy messzebb élőkkel is tarts kapcsolatot, hogy ne veszítsd el emigráns barátaid, de az új kapcsolatoknál, legalábbis nálam eljön az idő, hogy rendben, ez eddig jó volt, de emeljük a tétet, fussunk össze. Ez nekem fontos, mert maga a beszélgetés is az, valós időben, szájjal, füllel. És főleg szemtől szemben.

Attila kábé az én korosztályom, így az emlékek hasonlóak. Persze, máshol, máshogy nőttünk, de a tárcsás (iker)telefon, a bedobós, a képeslap írás, a távirat, levél, posta, ezek közös halmazból valók. Gondolkodom, hogy csak más volt, vagy jobb is, de megkockáztatom, hogy nem csak a korral járó nosztalgia okán igen, a közösségi média előtti pre-facebook kor emberi kapcsolatok terén sokkal lassabb volt, de tartalmasabb.

Jó, mondhatod, hogy mennyi ideig ment egy levél Amerikába, vagy csak akár Pécsről Sopronba, és valóban, viszont pont ennek tudatában nem korlátoztad magad 128 karakterre, nem dobtál csak úgy oda egy félkész mondatot a másiknak, sőt, még a telefonbeszélgetéseink is mások voltak, mint ma. Emlékszem, András barátom, mikor bevonult katonának, 6-8 oldalas leveleket váltottunk, kézzel írva, vagy írógéppel, kinek mi jutott, és azok a levelek nem arról szóltak, mit ettünk aznap, vagy hogy csaptuk szét magunkat előző este, hanem aktuális érzésekről, gondolatokról, problémákról, amik foglalkoztatnak, projektekről, amikben benne voltunk, jövőről, szóval volt tétjük, és nem mondom, hogy irodalmi, de volt tartalmuk is.

Egy találkozó összehozása sem volt olyan egyszerű, hogy előveszed a telefonod, átdobod a google maps térképet a címmel, és már kész is. Nekünk jó sokáig nem volt telefonunk, de a barátaim javának sem, így fogtam magam, szépen felültem a BKV-ra, buszoztam egy órát, odaértem a másikhoz, aki vagy otthon volt vagy sem, ha igen, megint BKV és nyakunkba vettük a várost, hol van buli, koncert vagy bármi, ha semmi se volt, egy presszó vagy a park padja, mindegy, és kezdődhetett a hajnalig tartó világmegváltás, persze utána ha lekéstük az utolsó buszt, gyalog haza.

Ma dobsz egy messengert, már fel se hívod a másikat, ami valóban gyorsabb és könnyebb, ugyanakkor többször fordul elő, hogy a másik elkavarodik, lemondja, vagy én magam feledkezem bele valamibe, hát, akkor írunk egy új üzit, hogy bocsi, majd holnap. Aztán van, hogy a holnapból egy hét, egy hónap is lesz, de sebaj, addig üzengetünk.

Retrónál is logikátlanabb lenne ma visszatérni a levelezőlaphoz, vagy akár a rendes levélhez, főleg, hogy a messenger már az email szerepét is átvette. De valamit ki kéne találni, hogy az a sok megszerzett barát, ismerős, az a sok gondolat, érzés ne szálljon el, hogy tétje, súlya lehessen, hogy a másik emberrel a találkozás élmény legyen, ahogy nekem ma Attilával. pedig nem csináltunk semmi világot rengetőt, csak ittunk két sört, egy whiskyt, ettünk zsíros kenyeret lila hagymával, meg fatálas kolbászt, szalonnát, töpörtyűt, semmi fine dinning, semmi streetfood, és beszélgettünk cirka 5 órát. Jó volt. És így már a messenger is más lesz.

A barkács varázsa

| hegyizsolt

2018-06-23-23.00.08

Ma fél napom azzal telt, hogy egy falra szerelhető Ikea szekrényt lejjebb tettem 20 centivel, a wifi routert pedig feljebb szintén ennyivel. Jó, a szekrény tele van technikával, külső lemezek, NAS, modem, minden, ami kell, ebből adódóan sok a kábel is, ezeket el kellett vezetni, és ha már, akkor persze adódott, hogy a riasztó irányítója sincs jó helyen, az is átkerült máshová, és amikor már azt hittem, minden kész, akkor derült ki, hogy a nyomtató hálózati kábele rövid lett – mondom, feljebb tettem a routert – emiatt szét kellett szedni a küszöböt, jó, nem érted, mondom akkor, azért, mert a küszöbsín alatt ment a kábele, de az le van csavarozva 8 csavarral, ami nem lenne baj, ha nem fúrtam volna át vele a zsinórt. De átfúrtam.

Ettől még működik, érti a fene, valószínű nem kell annyi érpár, amennyi egy ilyen madzagban van, de megint és újra átélhettem az exponenciális bajfokozódást. Ez nem nagyon bonyolult, ahogy fáradsz, úgy lesz előbb útban a szemetes, amit kivittél, kerül messzebb a fúrógép a kelleténél, fáj a térded, a könyököd alá kerül egy kis faldarab, ami persze szúrni fog, a legkisebb csavar esik a legmesszebb (majd hónapokkal később fogja a macska előkotorni éjjel), minden összeesküszik ellened, és a végén már csak káromkodsz, mint a Feketeországban Mucsi Zoltán. 

És külföldön ezt élvezik. Legalábbis a tévés DIY műsorokban minden flottul megy. Lehet, ennek az az oka, hogy ők kedvtelésből csinálják, mi spórolásból. Úgy, ahogy anno a víkendtelket is barkácsmód rakták össze, raklapból, lopott anyagból, fusiban. Ez nem változik, azt hiszem, akkor sem, ha már nálunk is vannak, akik szeretnek krétafestékkel festeni bútort, vagy kézzel batikolni, pulóvert kötni.

Nyilván más lenne a helyzet, ha lennének szakik, megfizethetőek és megbízhatóak, de mára ott tartunk, hogy egy festés-mázolásra nem találsz embert, akit igen, az úgy jön ki megnézni a munkát, hogy egy centit sem mér, a másik lézerrel számol, az eredmény bőven 7 számjegyű, a harmadik meg közli, nem vállalja el, mert nincs embere és szerszáma. A többi vissza se hív. Végül megoldod magad, barátokkal, még szerencse, hogy vannak, de két-három hét felújítás után megfogadod, hogy nem, ez az utolsó, soha többé egy szöget se versz be, nem hogy festeni, na nem, takarni, majd takarítani, négykézláb mászva körömkefével.

Itt mi most benne vagyunk, kábé a közepében, és várom a végét, de közben éjjelente elszáll az agyam, hogy akkor azt az indonéz szekrényt kékre vagy narancsra fessem-e át, mert így túl komor barnán, hogy az ágytakaró mi lenne, ha piros lenne, és a legbrutálisabb ötlet, hogy átfessem-e aranyra a kínai agyagkatonát, vagy pinkben lenne jobb. Egy ilyen őrületen túl vagyok, a sötétbarna üveges szekrény babakék lett, nem is sikerült rosszul, pedig a festékboltos, aki kikeverte a színt, át is vert, mert nem fedőfestékbe, hanem alapozóba keverte, holott nem ezt kértem. Ha legközelebb arra járok, majd felpanaszolom. Elvégre az ecset is tőlük van, meg a nájlom is, meg az az arany szpré, ami annyira izgatja a fantáziám.

51-re lapot húzni

| hegyizsolt

szulinap2018-06-30_1Tudom, elsőre hülye cím, de meg fogod érteni remélem, mire végére érsz ennek a bejegyzésnek. Tegnap lettem 51, és már hónapokkal ezelőtt megfogadtam magamnak, hogy ha eljön ez a nap, változtatni fogok sok mindenen. Nem, ez nem valami újévi fogadalmas marhaság, ne így képzeld el. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az elmúlt évem, éveim olyanok voltak, hogy itt az ideje, el se kerülhetem, hogy változások legyenek, akkor is, ha nem akarom, ha meg így van, akkor akarjam. Könnyebb úgy, nem?

Az egyik ilyen a blog. Az írás. Még semmi sem biztos, hiszen ha figyeled, ami körülöttem történik, láthattál már ilyen blogújrakezdést. És még azt se mondhatom, hogy tutira ki van találva a hogyan, a mit és a mikor. De ha nagyon ráfeszülök ezekre, akkor sose jön el a változás, na, ez is változás, látod, mert régen kényszeresebb tervező voltam. Egyelőre itt marad ez, ha már van a zen-taxi, jól szolgált évekig, arra, hogy kiderüljön, mi hogy működik, vagy sem, arra ez is pont elég jó. Tehát ez a forma és a hely.

Az idő, a rendszeresség örök problémám. Ezért kell mankó, vagy sorvezető. Nem bonyolult, de lehet, hogy nehéz lesz, majd kiderül. Mert azt találtam ki, hogy legyen ez egy verbális 365 nap. Minden napra egy szöveg, ahogy a képekkel is csináltam már. Persze ez adja, hogy akkor napló legyen, de a terv nem ez. Hiszen mérsékelten érdekel gondolom, hogy mit tettem, mit csináltam vagy mi történt velem, körülöttem adott napon. Ide tartozik, hogy híres emberek naplóival se tudok mit kezdeni, nem vagyok ilyen múzeumbogár, hogy olvasgassam, mit vett a boltban, ki látogatta meg, mit írt vagy festett, mennyit ivott vagy evett – szóval szerintem a napló műfaja nem csak íróban, de olvasóban is speciális elvárások szerint működik, nem mindenki kompatibilis ezzel. De akkor hogyan?

Hát, ez az, ami majd kiderül. Nem tervezek előre. Írni. Ennyi. Penzumban. Volt egy iPad erre, de nem alkalmas – erről majd később – és most lett egy Macbook Air, szerintem jó lesz. Volt olyan ötlet is, hogy írógéppel, és majd lehet, hogy az lesz az igazi, nem tudom, de a kezdeteknél nem akarom még ezzel is nehezíteni.

Most ennyi. Ez egy ilyen első bejegyzés, ha akarod, bebúkmárkolsz vagy hogy, aztán eldöntöd, hogy neked ez bejön, vagy sem, meg fogom a szósülben osztani is, ott is belefuthatsz. Személyes lesz. Abban is, hogy neked írom (meg persze magamnak), az egyes szám második, az most jónak látszik. Na jó, elküldöm. Ja, még valami. Annyiban gonzo, hogy nem olvasom el elküldés előtt újra. Leírom, megformázom, ha kell, keresek képet, ha kiadja, akkor a 365-ös képeimből, ha a téma okolja, akkor máshonnan, aztán már küldöm is.

A fotón a barátaim láthatóak, ahogy épp megették a lecsóm, szentmihályi volt, baracklekvárral, curryvel, ahogy annak lennie kell. Mivel körben ülnek, tetszőleges, honnan kezdem, Keleti Éva, Kincses Károly, Bagi Tamás és Krisztina, Mandur László, Kiss János, Sulyok Mária, Török József, Sebestyén László, és a teraszon Kincses Gyula. Lesz róluk is még szó, majd figyelj, addig meg, ha nem tudod, ki kicsoda, nézz körül a google-ban.