Egy szerzetes 7 évig futott, lelki megtisztulást keresvén pár hegy között fel s alá, 7 évig, mondom, hét évig. Ha feladta volna, köteles lett volna harakirit csinálni. De nem adta fel.
Ha még mondjuk a földet futotta volna körbe – mennyiségileg megvan a táv – akkor azt mondom, milyen érdekes lehetett, bár fárasztó, de sok ember, kapcsolat, tájak, városok, ismeretségek. De így? Hegyek között völgyek között zakatola…
Megtisztult-e lelkileg? Nem tudni, szerintem ő maga sem tudja, hiszen ha azt mondja igen, megtisztultam, máris ott a kérdés: mihez képest? Bölcs ember nem mond ilyet, hogy valami van, valamit megcsináltam, elértem, hiszen az elérendő cél oly messze van, jópár életre attól, ahol most vagyunk. Hát akkor? Mi ez, egy píár fogás buddhista módra, hogy írjanak az újságok róla? Ezt se hiszem, hét évig egy dolgot csinálni, akármi is legyen az, még ha mondjuk hét évig kellene milánói makarónit enni is – és közben akármi mással is elüthetném a napot, csak enni ezt az egyet, hát az is elég lenne, nem hiszem, hogy végig lehetne csinálni.
Képzeljük el, amint mondjuk hét évig csak futunk. Reggel kel a nap, ébredünk, lábunkra vesszük a szalmacipőt és uzsgyi. Vajon ez a szerzetes lassan futott? Váltogatta a tempót? Volt nap, amikor nem futott? Ki ellenőrizte? És ha fájt a hasa? Megannyi földhözragadt kérdés. Lehet, hogy valóban nem futott csak hébe-hóba, elment 96-ban otthonról, majd most hazatért, néha itt vagy ott felbukkant, látták, de nem futott 2555 napot, az szinte biztos nekem. Hülye hitetlen vagyok azt hiszem.