Ha már megvetted a fényképezőgéped, kell hozzá számítógép és monitor is. Mi az a minimum, amire figyelj vásárlásnál? A digitális labor minisorozat első részében ezekről van szó.
A tizedik adásban a fényképezéshez szinte elengedhetetlenül szükséges kiegészítőket vesszük sorra. Állvány, lámpa, derítőlap, akku, távirányító és memóriakártya, ami belefér a táskába.
A nyolcadik adás a tükörreflexeseké, kisfilm vagy roll, analóg vagy digitális, mikro 4/3, APS-C, fullframe, és egy majdnem baki a Pentaxszal, A sorozat zárásaként összefoglalom, mit tudhatunk az egyes kameratípusokról, amikkel az előző adásokban foglalkoztunk.
A hetedik adásban folytatjuk a fényképezőgép típusok bemutatását. Tükörreflexes vagy tükör nélküli, MILC? Az ügy érdekében szétszedünk egy félmilliós analóg gépet. Darabokra.
Miért fotózol, hogyan állj hozzá a fotózáshoz, milyen előkészületek szükségesek, mi a célod, kinek, minek csinálod? Kérdések, szubjektív válaszokkal, ötletekkel. Valamint rövid képes beszámoló és köszönet az Ortopédiai Klinika dolgozóinak, nővéreinek és dr. Kiss Jánosnak az operációért.
Ha szeretnéd tudni, hogyan készít portrékat egy Kossuth-díjas fotográfus, ha látni akarod, Mónit és Mazsit a Romengóból, akkor nézd meg ezt a werkfilmet. Demeter 10 év kihagyás után vette kezébe újra a kamerát, 86 évesen több, mint három órán át fényképezett, hogy Lakatos Mónika hamarosan megjelenő oláh cigány hallgatókat tartalmazó lemezéhez elkészítse a képeket. És ha szeretnél még hasonló mozikat látni, iratkozz fel a youtube csatornámra, megköszönöm.
A második adásban azt kezdjük el végigvenni, hogy az egyes fényképezőgép csoportoknak, fajtáknak mi a sajátossága. Ez a műsor a molbiltelefonos fotózásról szól.
Beney Zsuzsát hallgattam ma a rádiónkban a műsoromban, Demeterről beszélt, sok mélyre szaladó gondolata volt, leginkább a viszonylagosságról, az állandóságról, amit persze magamnak még messzebb futtattam: az ember csak egy ideiglenes idegen itt, csak a nyoma maradandó, a személye szinte érdektelenül múlik el. És hogy egy helyzet mennyire determinálja az érzés-érzetvilágot, most, hogy betegségnapok vannak, ezt kemény valóságként kapom, szinte ahogy 2009 végén. Zuhanásélmény, meneküléskeresés, biztonságvesztés. Ilyenkor az, hogy kék az ég, süt a nap, értelmetlen, sőt, rosszabb: irritáció. Idegen anyag, nem a történetbe illő, akárki beszél ilyesmiről, a legjobb esetben is csak annyit tudok gondolni, könnyű neked, barátom.
Amikor egyszerre vagy halálosan fáradt és menekülnél a vackodba a takaró alá, de közben robbanásig feszült, kiélesedett érzékekkel, minden nesz, zaj, mozgás üvöltés – és ez a stressz az, ami lehetetlenné teszi akár csak azt, hogy egy könyvet a kezedbe fogj, hogy kikapcsolj. Maga-magad válsz saját magad negatív lenyomatává, a valóság érzete megszűnik, nincs kifelé kapcsolódás semmihez, minden rendszer értelmetlen és felborult.
Csak az órákat számolom úgy, hogy nincs konkrét honnan, mennyitől. Csak teljen, csak múljon, ez a lényeg, az idő vasmacskáját jó merészen előredobom, oké, alkudozom a sorssal: még legyen két nap a bajból, annyival egyezzünk ki, az negyvennyolc, az talán oké, jó, legyen péntekig, de valami fényt, valami kapaszkodót kérek. Legyen már reggel. Az éjszaka félelmetes.