Elfogytak a pirosbetűs ünnepeink. Nem csak úgy elmúltak, nincs több. Azok vagyunk, akik nem tudnak közösen ünnepelni. Elveszett hozzá a méltóság. Nincs hová visszanyúlni. Nincs közös ünnep, mert nincs közös alap. Éppen hogy ezeket a közös szálakat igyekeztünk a leghamarabb elvágni, elfelejteni. Sikerült. Nincs közös múlt. Átírtuk. A divergens vonalak nem találkoznak sehol és nincs aki akármit is átvigyen a túlsó partra. Szanaszét zuhantunk, magunk mellé, és nincs egy hiteles ember sem, aki segítsen ezt összerakni, mert nincs olyan, akinek akár hangos kiáltására, akár suttogó szavára egyként kapnánk fel a fejünket. Szegregálunk és szeparálódunk. Csak a magunk körei. Csak a magunk nyeresége. Ahol a MI már nem közösség, hanem elkülönülés. Hol a temetkezés fölött egy ország vonja meg a vállát. Belegázoltunk egymás becsületébe, hitébe, hitetlenségébe, szabadságába. Csókolom. Van itt még, aki beszél magyarul?