Vannak helyzetek, pillanatok, amikor leltározni kell. Jobb, ha ezt magától teszi az ember időről-időre, de nem mindenki olyan szerencsés alkat, hogy az önszabályozása mindig mindenben jól működjön. A visszajelzések több szintűek.

Első kör a belefeledkezés köre. Belefeledkezni akármibe lehet. Internetbe, játékba, problémákba. Ez általában még a jelenben történik, időhúzás. Aztán a következő szint, hogy először a belefeledkezésen kezd rágódni az ember, aztán visszább megy a múltba, és keres olyan helyzeteket, amiket nem ért, nem dolgozott fel és elkezdi boncolni. Távolodik a jelen. Ez után értelemszerű, hogy a jövő kezd aggodalmassá válni. Jajj, elfelejtettem, mi lesz, ó, ezt mára kellett volna megcsinálni, sok a mosatlan, halmozódnak a könyvek az asztalon. Ezeknek a helyzeteknek a közös jellemzője, hogy nem itt és most van, hanem vagy a múltban volt, vagy a jövőben lehet. A most megszűnik. És ez még csak a szellemi szint.

Az érzelmi szint az, amikor mindez bűntudatot kezd termelni. Ha nem az lett volna, ami, akkor most más lenne, és az mást hozna. Mindez matek, agyalás, mint egy fikciós mozi. Mégis olyan valószerű, hogy beépül a mindennapokba.

Fizikai szint is van. Stressz, alvászavar, álmatlan éjszakák, amire persze könnyen fogja rá az ember, hogy de hát én nem voltam sose korán kukorékoló kakas, meg a hold is pont most lett tele, nincs baj, csak a körülmények.

Mindig az idővel állunk harcban. Akkor is, amikor unatkozunk, akkor is, amikor túlpörögtünk, az idő az, ami nem áll a kezünkre, amit nehezen hajtunk igába, vagy más szemszögből, amit nehezen veszünk tudomásul. Kesergés a múlton, ködös tekintet a jövőbe, de a jelen, az valahogy sem nem elég távoli, hogy jól visszanézhessünk rá, sem nem elég impulzív, hogy izgatottan várjuk. A jelen sokszor olyan parányi, hogy jelentéktelennek érezzük. Holott a jelen az, ami az egyedül megélhető, ami egyedül átélhető.

Emlékszem, gyerekkoromban bár mint minden gyerek, szerettem volna idősebb lenni, mert a nagyfiúk, mert a felnőttek mindig valami elérhetetlennel játszhattak, de a gyakorlat az volt, hogy az itt és most volt a fontos, a tervek nem szóltak tovább, mint másnapig. Holnap bicajozni megyünk, tegnap kanasztáztunk, ma épp lótetűt öntünk nagyapával a rózsatövekről. És ez a jelenben létezés az, ami a legkönnyebben elveszíthető, holott a múlt nem hordoz álmokat, a jövő nem megbízható barát.

Határokon élni annyit tesz, mint olyan üzletet kötni a sorssal, ami a pillanatnyi túlélésért cserébe elhiteti, hogy sose lesz túl késő.

*

Eddig tart a 2010-ben kelt bejegyzésem. És hogy miért aktuális ez most? Mert ugyanabba az árokba esem újra és újra. Mert ma is, egy éve is, három éve is és nyolc éve is ezzel küzdöttem. Most vagy az van, hogy ez alkati, vagy az, hogy valamit csúnyán elronthattam úgy 30 éve, amikor elkezdett az avásadósságom felgyűlni. De az is lehet, hogy nekem ez a karmikus kihívás. Idő van. Hallgasd meg erről a rádióműsorom 2012-ből.