Ez egy összefoglaló arról, miért nem akarok idéntől már politikával foglalkozni, sem itt a blogon, sem egyéb csatornákon. Van rövid válasz is, meg hosszabb is. A rövid, hogy meguntam és kiábrándultam. A hosszabbhoz lehet, hogy be kell készíts ropit és szódát.
Saját számításom szerint eszemet a hetvenes évek közepétől tudom, és nem nagyon emlékszem politikából annál többre, ami minden átlag háztartásban megvolt, Hofi Gézára. Rá is főleg csak szilveszter idején. Ja, meg a bosszantó áremelésekre.
A Boney M vagy ABBA vitát nálam a csöves zenék döntötték el, de a Beatrice műanyag világa, Hobó lopkodott történetei, az Edda Miskolca gyorsan kifulladt, helyettük az alternatív zenében találtam kérdéseket, válaszokat, sorsokat és történeteket, amikkel azonosulni tudtam. Spions, URH, Kontroll, Sexepil, EK, Nyugati Pu., nem sorolom. Saját zenekarom is lett, lázadtam, ahogy tudtam. Szabad Európát hallgatni éjjel, plakátokat ragasztani, fotózni, társaságokba járni.
Gorbacsov idején kimentem Wartburggal Moszkvába. Az autó totálkárosra tört, de az élmény megmaradt. Gorbiban lehetett bízni, peresztrojka, glasznoszty, talán itt is lesz valami, talán máshogy lesz. Hogy ennyire máshogy, azt szerintem senki se sejthette akkor. És jöttek a jézus-papucsos NDK-sok, majd az újratemetés, ’89.
Mi nem jártunk Gorenjéért az osztrákokhoz, ezért ez az aspektus nem érdekelt. De a szabadság igen, az útlevél, világot látni. A friss levegő. Az MDF nyugger-nosztalgia volt, a Kisgazdákkal fiatal nem számolt, a Fidesz nekem nem volt szimpatikus, se Fodor, se Deutsch, se Orbán miatt, így SZDSZ szavazó lettem jó sok választáson át. Az MSZP-t, kifelejtettem, nem véletlenül, nekem Horn nyegléskedő lekezelése bírhatatlanul poros volt és kádáros emlékű. Egyetlen ügy volt emlékezetes, a taxissztrájk. Épp Demeter névnapját ünnepeltük volna, de így az egész átment egy tea- és kajavivős buliba, élvezhető volt az, hogy van civilség, van hang, van mersz nemet mondani az Antall-Boros rezsimnek, igazi élettel telt meg az utca.
Aztán 98-ig az egész nem volt számottevően fontos újra, a saját sors és történet jócskán felülírta, hogy az ember bosszankodjon vagy féljen a politika okán. De Orbán első országlása, Ezüsthajó, koronaúsztatás, és a többi vircsaft, no meg a kokárdarablás már sok volt. Ott eldőlt, ezekre én soha, semmi esetre sem bíznék semmit, meneküljünk ki ebből, mert rémálom, undok és megvetendő, rosszabb, mint a virtigli nácik. Viktorék takarodjanak a fenébe. És tudtam, ha ezek még egyszer visszajönnek, abból botrány lesz. Drukkoltam.
A következő nyolc év se érdekelt volna, öröm volt megszabadulni a köpönyegforgatóktól, és persze Gyurcsány bajos volt, de nem annyira, hogy a napjaim zavarta volna. Őszödig. És abban sem a beszéd zavart, vagy a modor, hanem a balek baki. Persze Sólyom erre egyből ráugrott, lett is belőle addig sosem látott állóháború, utcai zavargások, lövetés, és ezt Orbán jól használta ki. Nyertek újra, sötét idők jöttek.
Ha nem kapom Diótól a pofámba egy bulin, hogy na, most akkor legalább nektek lesz rossz négy évig, lehet, később kezdek bele. De ez erős lökést adott, hogy nem, ezt nem fogadom el, ilyen nincs, keressünk kiutat. A Milla remény volt, Bajnai remény volt, akkor azt gondoltam, csak van elég értelmes ember, nem kell kibírni négy évig ezt a pusztulatot. De kifújt. Oké, szervezzünk másik facebook-csoportot, oké, osszuk, terjesszük, mondjuk el, hogy milyen az élet valójában, legyenek új pártok, legyen remény, valami, akármi, mindegy mi, csak ne jobbról. És jött Mesterházy és az összefogdosás, majd az újabb bukás.
Jó, még négy év, legyen, hátha, Mesterházy el, van remény, talán Gyurcsány is felszívódik, Karácsonyék jó fejek, az LMP szar, de jobb, mint a legrosszabb jobbos horda, bízzunk, hátha, fene tudja, miben, netadós tüntetésben, és a legvégén a tanárokban, igen, ott van emberanyag, nem csak pedagógus, de diák és szülő is és harag, szóval még lehet valami, jó, Pukli gázabb a kelleténél, meg hülyéket is nyilatkoznak, de ha ez egyszer beindul, abból országos káosz lehet, engedetlenség, tüntetés, sztrájk. És nem lett.
Azt hiszem, itt vesztettem el valamit, ami kellene ahhoz, hogy még mindig érdekeljen ez az egész bohózat. Hogy elhihessem, hogy van értelme Majtényinak, hogy beszálljak Gulyás Marci mellé, hogy egyáltalán, adjam, amim van, időt, erőt és tapasztalást mindahhoz, ami civilnek nevezhető. De inkább nem.
Mert ez a harc megnyerhetetlen ezekkel. És ezeken értem az MSZP-től DK-n át a LMP-ig az összes zsebpártot (értsd: saját zsebre dolgozó kibekkelőt), és mivel a politikai teret leuralják a maradékon marakodó pártocskák, így azzal se lehet számolni, ami a civilekben rejlő potenciál, mert nincs hálózat, nincs kohézió és nincs hozzá meg az a tudás, ami kell a politikacsináláshoz. Máshogy meg nem fog menni. Szóval amíg van szocipárt, amíg van gyurcsánypárt, addig Orbán lesz hatalmon, ezt könyvelnünk kell, sanszosan ez a megállapodás is köztük, kutya kutyába igazit nem harap, csak morog. Mindenki kapja a pénzt, ahogy szeretné, egyensúlyos pálya ez, és ha nem jön egy új éhes farkas, akkor így is marad. A magyar nem harcos, csak a bolti sorban, szóval ehhez én több évem és energiám így nem adom.
Ai Weiweinek igaza van. Minden művészet, és minden politika. De frontálisan nem érdemes ebbe itt és most beleállni. Strukturálni és transzformálni kell. Különben nem én alakítom a sorsom, hanem a politika rángat saját kénye és kedve szerint, az meg pocséklás és baromi fárasztó. Éltem Kádár alatt, jobb volt, de lehet, hogy csak mert fiatalabb voltam, nem tudom. De élnem kell Orbán alatt is. Ezért hagyok fel a duzzogó hírmegosztó és véleményvezér politizálással. Sajnálom? Valamennyire. De egyre kevésbé. Bízom benne, hogy Orbán és bandája csúfos véget ér. Megérdemelnék. Erősen. Látok erre megfelelő szereplőt, aki az élre áll ellene? Nem. Hát ezért ennyi, ez az én hosszabb történetem, hogy miért nem.