Beney Zsuzsát hallgattam ma a rádiónkban a műsoromban, Demeterről beszélt, sok mélyre szaladó gondolata volt, leginkább a viszonylagosságról, az állandóságról, amit persze magamnak még messzebb futtattam: az ember csak egy ideiglenes idegen itt, csak a nyoma maradandó, a személye szinte érdektelenül múlik el. És hogy egy helyzet mennyire determinálja az érzés-érzetvilágot, most, hogy betegségnapok vannak, ezt kemény valóságként kapom, szinte ahogy 2009 végén. Zuhanásélmény, meneküléskeresés, biztonságvesztés. Ilyenkor az, hogy kék az ég, süt a nap, értelmetlen, sőt, rosszabb: irritáció. Idegen anyag, nem a történetbe illő, akárki beszél ilyesmiről, a legjobb esetben is csak annyit tudok gondolni, könnyű neked, barátom.

Amikor egyszerre vagy halálosan fáradt és menekülnél a vackodba a takaró alá, de közben robbanásig feszült, kiélesedett érzékekkel, minden nesz, zaj, mozgás üvöltés – és ez a stressz az, ami lehetetlenné teszi akár csak azt, hogy egy könyvet a kezedbe fogj, hogy kikapcsolj. Maga-magad válsz saját magad negatív lenyomatává, a valóság érzete megszűnik, nincs kifelé kapcsolódás semmihez, minden rendszer értelmetlen és felborult.

Csak az órákat számolom úgy, hogy nincs konkrét honnan, mennyitől. Csak teljen, csak múljon, ez a lényeg, az idő vasmacskáját jó merészen előredobom, oké, alkudozom a sorssal: még legyen két nap a bajból, annyival egyezzünk ki, az negyvennyolc, az talán oké, jó, legyen péntekig, de valami fényt, valami kapaszkodót kérek. Legyen már reggel. Az éjszaka félelmetes.