Haláltánc

halaltanc

Azt hiszem, ha úgy két hónap múlva túl leszek ezen a hajtáson, ami most van, akkor egy hétig nem ülök majd gép elé. Jó pár hónapja szkennelem Demeter életművét, egyre nehezebben haladok. Nem tudom, más hogy van vele, én nagy élvezettel játszottam azt a rejtvényt, amikor két szinte hasonló kép között kellett 2-3 eltérést megtalálni. Na, most is ezt játszom, csak nagyban, fotókkal. Vajon melyik lehet a valid – erről kell döntéseket hoznom, és annyira bele tudok feledkezni ebbe, hogy tegnap a görnyedős gubbasztós gép előttiségtől effektív hányingerem volt estére, ma pedig most kilenckor vettem észre, hogy talán ha egy pohár vízzel üzemeltem eddig. Nem panasznak szánom, mert kezem alatt a kellő technika, a képek zseniálisak, érdekes dolog foglalkozni velük, csak hát ekkora mennyiségben nem könnyű eligazodni. Van párszázezer negatív ugyanis.

Egy tanácsom van annak, aki fotózik: akár analóg, akár digitális, a készítéskor jelölje meg, mi az, ami használható és miből dolgozott, mikor csinálta a képet, hol, kiről, kinek, ha megjelent, hol jelent meg, satöbbi. Ezt utólag ugyanis nagyon nehéz megcsinálni. Most minden egyes negatívot kézbe kell venni, ami fontos, szkennelésre kerül, aztán a variációival együtt savmentes papírtasakba, az elektronikus anyag pedig archiválásra. Van még benne vagy 10 évnyi meló.

A nagyobbik baj, hogy lehet, hogy romlik a szemem. Elsumákolom egyelőre a szemészt, de ebből ha nem javul, ha nem csak fáradtság, szemüveg lesz. És az bajos. Nem elég, hogy süket vagyok nagyrészt, ha még vak is leszek, akkor az meg már hogy? És egy jó fogász is kéne, ha valaki tud ajánlani egyet, aki nem arany árban dolgozik, megbízható és nem szadista – bár szerintem minden fogász az -, szóljon. Félek tőlük nagyon. A fogorvos az, aki tulajdonképpen bármit megtehet a szádban, te legfeljebb a vállad vonhatod meg, ellenőrizni szinte lehetetlen ezt.

A kép Kötcsén készült, 2002 nyarán, Bächer Iván barátunk tiszteletére, akinek apja, Bächer Mihály zongorálta Liszt haláltáncát is, és második lett anno 56-ban a Liszt-versenyen. Ivánnal egybenyíló szobákban voltunk elszállásolva, mi előbb érkeztünk. Az ő szobájában szép fények voltak, Demeter ott készítette a képet az egyik ágyon. Mikor Iván megérkezett, mutatta neki Demeter, hogy milyen jó kis beállítást csinált, és hogy a kép neki készült. Iván éjjel a másik ágyon aludt, mellette a koponyák. Mindezt egy szociofotós táborban, ami a falu életét lett volna hivatott bemutatni, elég didaktikus, szájbarágós szervezéssel összeterelve neves fotósokat. Mire a többiek érkeztek, Demeter képei már kész voltak. A Haláltáncon kívül vittünk modelleket aktot csinálni, szóval igazán nem sikerült a beilleszkedés szocioék világába, de hát mit lehet tenni, egy ilyen dolog se ér annyit, hogy az ember kiforduljon önmagából, és mást kezdjen el csinálni, mint amihez kedve, késztetése van, főleg, ha a főcső-megmondóember jószerivel egy dilettáns becsvágyával és szakismeretével akarta uralni és irányítani a mezőnyt. Nem sikerült neki, asszem.

Múló idő

Hosszú ideje instabil a kapcsolatom az idővel. Kergetném előre, miközben tudom, hogy ez az előre, ez nem tudom, mikor kezdődik és azt is tudom, hogy az elkergetett idő bosszús, és mint ilyen, rajtam bosszulva majd később, mint dehülyeisvoltam fog visszacsapni. Ez okból fékezem magam, igyekszem fókuszálni, de javarészt nincs mire. Függővé tett időben nehéz keresni saját perceket.

Pakolászok az emeleten, régi papírok között, nyakig porban, porba alázva magam, és vakulva is, na persze, nem elég nekem az allergia-tüsszögés, kell még ez a porolás is, most is, ahelyett, hogy álomkórban fetrengenék, onnan jövök, fentről le. Visszaolvastam a 99-es év asztali naptárát – ugyanis Demeternek az volt régen a szokása, hogy ilyen naptárba írta bele a történéseket. Ős-blogger. Szűkre szabott a tér is, tehát hívószavakra futja jószerivel. Olvasom tehát a naptárat. Visszajön Párizs, meg Le Mans is. El is felejtettem, hogy az két hét volt. És visszajönnek a galériás ügyek, a Nitsch botrány rám eső része, Nyírő és Andrassew és Bíró és IDG – micsoda időutazás, hihetetlen.

Eközben ugrik be a tegnap éjjeli beszélgetés Jóskával. Gyerekkorról, szülők transzponált félelmeiről – text kollegával beszélgettünk picit mailban ugyanis a kardokról, erről jutott eszembe, hogy mennyire öreg is vagyok már, mert egyre több az a dolog, amit már nem csinálhatok meg. Erről ugrott be a magam karate fél éve. Ahogy anyám a félelmeit úgy küzdötte le, hogy tulajdonképpen velem küzdette le azokat, mert nehéz egy aligfelnőttnek kezelni azt, hogy egy egyébként is felkorbácsolt közösségben egyébként is nehéz sorsú kezdők között melegítőben bénázni igen méltatlan, és egyenes úttá válik a kudarckerülés nyomán a feladáshoz. Vagy a zene, amit anno Sopronban erőltettek jóanyámék rám, tanuljak, ha kell, ha nem, persze nem időben, hanem jóval utána, és hát ha legalább zongora lehetett volna, de nem az volt, mert azévben nem indult zongora szak, és ezért bőgőzni (tudom, gordon) kellett tanulni, amit bár csináltam volna végig – persze a kudarc ebben is előre kódolt volt, hisz saját hangszer nélkül, sőt saját vonó nélkül, sőt, két féltéglán állva, hogy a felső fogásokat is elérje az ember, nos, ehhez igen edzett egó kell, az meg akkor nem volt. Aztán rá egy évre itt már Pesten, amikor az általánosba írtak be, naná, hogy jószülőim félreértették, amit lehet és mivel egy évet tanultam zeneiskolában, így hát zeneszakos iskolába írattak – ennek is jó vége lett, két hét után ki kellett venni és átíratni a másikba, mert hát a kettő nagyon nem ugyanaz, és két hétig úgy égtem folyamatosan, ahogy más egy év alatt se összesen. Ezek után, persze a kamaszkor végi lázadás eszköze mi más lett volna, mint a zene, juszt se megtanulva a kottát, juszt is menve a magam feje után. Na jó, akkori mércével nem volt kudarc, mert elmebetegnek elég beteg voltam már akkor is, kassáki mércével értve ezt, na jó, nem orvosilag (vagy de?). És hát ez is a már meg nem valósítható félkész dolgok közé tartozik, ahogy nem leszek valószínű ebben az életben már pilóta sem, a francba. És így lesz értelme a reinkarnációnak, gondolom azt se kiskamaszok találták ki maguknak anno, hanem hasoncipőben járó mulasztók.

Tehát szakítom ketté az időérzékelésem, és valahogy jó lenne már két évvel mondjuk öregebbnek lenni, és persze csak reménykedni tudok abban, hogy két év múlva nem leszek már túl öreg akármihez is. De ahogy most érzem magam öregedni, csoda, ha holnap bot nélkül kelek fel.

Műterem

demefotoz2

Kész! Ma mehetett az öreg le először a műterembe dolgozni három év után. Végre. Semmi nem 100% kész, de használható. Tavaszig jó, akkor úgyis lesz megest festmázolfúrfarag. De jó!

*

2018-as hozzáfűzés. Kész lett, kész, persze, lett is benne nagyítva, volt is öröm, aztán persze lett baj, mert beázik. Vagy fel. Lentről. Ezért kármentés volt, aztán már többé nem használhatta.